Tartalom

Következő

VI.

Gergelyért nem aggódom, maflasága őt mindig meg fogja védeni, és az ő áldott butasága mindig a legjobb úton fogja vezetni. Sohasem volt vele semmi gondom, mindig tudta, hogy Máté mellett ő a hülye fickó, Jusztin mellett ő a közönséges ember. Máté őt humortalannak és botfülűnek mondja, mert olyan, mint az agyag, és agyában örök homály van, de amit mondanak neki, azt megteszi, amit megmagyaráznak, azt néha meg is érti, hasát szereti jól megtömni, és nagyokat alszik. A császárnőt is azért választotta feleségül, mert az uralkodik rajta, és Gergely készséggel mindenkinek engedelmeskedik, sőt elismeri és tiszteli úgy, ahogy tisztelni és elismerni csak nagyon erős és egészséges és tiszta emberek tudnak. Én Gergelyt nem féltem, mert olyan szelíd, mint az elefánt, milyen elképzelhetetlenül gyengéd, amikor feleségére néz, a császárnőre, aki szenvedélyes és türelmetlen és hiú és uralomra vágyó és parancsolgat, és soha semmiféle munkára kezét ki nem nyújtja, de Gergely örül neki, ha engedelmeskedhet, és csodálja őt, mert a császárnő az ő felesége, és csodálja Mátét, mert olyan ördögien okos, és csodálja Jusztint, mert úgy jár itt közöttünk, mint az égő kandeláber.

Gergelyt én nem féltem, hiszen ő a mamlasz, botfülű és humortalan, aki egészségesen közönséges, de talán még Mátét se nagyon féltem, aki borotvaeszével itt hajmeresztő mutatványokat végez, egyszer-kétszer majd megvágja magát, és akkor nem fog ugyan jobban vigyázni, de még virtuózabb lesz. Mátét se féltem, mert benne semmiféle becsvágy nincs. Még gyerek volt, amikor az iskoláról beszélt nekem, és akkor azt mondtam neki, köpj rá. Az iskolára? kérdezte. Igen. A tanítóra is? Igen. A könyvekre is? Igen. Az egészre? Igen. Máté rögtön megértette. Ezentúl, szólt, az egészre köpni fogok, de tiszteletteljesen köpni. És vigyorgott. Tiszteld a világot, és köpd le. Máté filozófus, de főként muzsikus, de főként pojáca, semmiféle becsvágya nincs, nem akar senkitől semmit.

Gergely és Máté tulajdonképpen a szokásos pathológ emberfigurációk, olyan kisiklottak, akiket egészen jól megértenek, sőt kedvelnek is, mert nincsen bennük más, mint legfeljebb valami tehetség vagy még az sem. De Jusztin, igen, ő nagy gond nekem. Máté azt mondja, hogy ő a kis Krisztus és ájtatos, de ez csak a kis igazság. Máté általában sokkal-sokkal okosabb, mint látszik, mert ő csak a kis igazságokat mondja ki, a nagyokat megtartja magának. Régebben én Jusztint csaknem irigyeltem, elég különös, de így volt, és sokszor azt tapasztaltam magamon, hogy hátulról le akarom ütni, és el akarom gáncsolni, és nem tudtam elviselni, hogy valaki ilyen ártatlan legyen. Persze nem egyszerű ártatlanság ez, nem a félkegyelműek ártatlansága, amit a magam részéről, ha meghatódva nézek és irigylek is, de ügyefogyottnak és érdektelennek tartok. Jusztin még gyermek volt, máris ilyen volt, ez valami görcs nála, valami kétségbeesés, persze nem közönséges görcs, nem pathológ és nem eltorzult és hazug dolog, én ezt már akkor láttam, hogy ez szent görcs. Mit kell a világnak dolgoznia, hogy ilyen embert tudjon teremteni, és milyen gyenge és milyen hallatlanul törékeny! Jusztin nem olyan értelemben szent, hogy vallásos, bár ő vallásos is, de nem különösebben, és ez nála mellékes, és nem is szent, hanem ő szent görcsben van, és folyton azért küzd, hogy ez nála már ne görcs legyen, és ne feszültség és erőfeszítés és akarat legyen, hanem önkéntelen világosság, hogy ő simán és könnyedén és mosolyogva legyen szent. Jusztin képes lenne arra, hogy Esztert feleségül vegye, és vele éljen esetleg évekig, de még csak száját se csókolná meg, nem azért, mert az érzéki szerelem ellen talán elvi kifogása lenne, és nem azért, mert ő talán nem is férfi. Ő még a szerelmet is ebben a görcsben éli át, kihegyezve és felfokozva egyetlen pillanatra, és ő ezt a pillanatot önmagában megállítja, és ez az, amit én görcsnek hívok. Jusztin egész életét képes lenne halálos szerelemben és szenvedélyes imádatban leélni, változatlanul szeretné Esztert, és éjszaka mellette feküdne és hozzátapadna, és egész lényében lángolna, és még csak száját se csókolná meg, csak szerelmes szavakat suttogna, és Esztert esztelen szenvedéllyel magához szorítaná. Nem tudom, igazán nem tudom, sikerül-e ez a házasság, és Eszter meddig fogja ezt a szentségtől túlhevített légkört elviselni. Egészen különösnek tartanám, ha éppen Eszter lenne az a nő, aki pont ebben a szerelemben boldog tudna lenni. Nem lehetetlen. Mondom, nem lehetetlen, hogy éppen ő az a nő. De az is lehet, hogy Jusztin kolostorban fogja végezni, talán majd ebből a szerelemből kijózanodik és szerzetes lesz. Jusztin az üdvözülésnek egészen sajátságos módját választotta, sokkal nehezebb módját, mint Gergely, aki szerény és egyszerű és meghatóan emberi, sokkal nehezebb módját, mint Máté, aki kitalálta, hogy az egészre köp, de tiszteletteljesen. Jusztin úgy akar üdvözülni, mint a szent, neki nincsenek aggodalmai, hogy a szerelemben ezt a szentséget elvesztheti, ő nem fél és nem böjtöl és nem kínozza magát és nem halmoz jó cselekedeteket és nem imádkozza magát félholtra és nem prédikál és nem hittérít és nem érzeleg, ő tényleg tudja, mi az, szentnek lenni, és ebbe ő teljes erejével belekapaszkodott, és karmait és fogait belevágta, és őt erről nem lehet leválasztani. Máté azt mondja róla, hogy Jusztin üdvösségéért aggódik, de ez nem igaz. Jusztin egyáltalában nem aggódik, ő ebben a dologban holtbiztos és nem kételkedik. Az öreg Bernát apó, amikor Jusztint először meglátta, rögtön észrevette, ez még évekkel ezelőtt volt, kezét fölemelte, és így szólt: És én tebenned jelet állítok fel, a velem való szövetség jelét. De ha Jusztin nem is aggódik, mégis görcsben van, csak nézze meg, hogyan néz, szeme olyan, mint a töltött fegyver, csupa robbanás előtt való lefojtott és ugrásra kész, megfékezett szenvedély. Gergely üdvössége olyan, hogy az ember önkéntelenül megsimogatja, ó, te drága, meleg buta ember, te szívem szerint való mamlasz! Máté üdvössége olyan, mint a hajmeresztő mutatvány, mulatságos és paradox, és mindenkinek a háta borzong, de aztán nagyot nevet rajta. Jusztin üdvössége félelmetes, csaknem őrület, én magam, ha látom, még most is mindig megijedek. Mi lesz ebből a fiúból, hiszen amit csinál, az eszeveszett dolog, ezt nem lehet kibírni.

De most jutok csak el a tulajdonképpenihez, oda, ahol talán kezdenem kellett volna, Gergely voltaképpen szundikál, és nincs is kedve felébredni, ő így egészen jól érzi magát. Máté, mint a paprikajancsi, álmaiból kiugrik, aztán vissza, a dobozból ki és vissza. Álomkórosak és aluszékonyak, és senki sem ébredt fel egészen, félálomban mindegyik állandóan félrebeszél, monomániás, holdkóros és fantaszta, bolond, és ez a borzalma mindannak, ami ma itt élet, élnek, anélkül hogy élnének, nem ébredtek fel, alusznak, alusznak mind. A halottakról mondják, hogy sok-sok évig, sok száz évig, ezer évig a túlvilágon vannak, derengő állapotban, és sejtelmük sincs arról, hogy halottak. De, hogy ezt lássa, nem kell a túlvilágra mennie. Sok-sok millió és millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban, mint a monomániákus, mint a fantaszta, rögeszméivel és álmaival és káprázataival. Nézze meg őket itt körös-körül. Mindegyik szundikál, és álmaiban félrebeszél és imbolyog, néha véletlenül a másikba ütközik, s akkor azt vagy magához öleli, vagy leüti, ahogy éppen őrültsége súgja, vagyis amit éppen elképzel. A halottak nem tudják, hogy meg vannak halva, az élők nem tudják, hogy élnek. Csak lebegnek saját álomképeik között és saját fantazmáik között.

Nem rosszak. Nem. Egyáltalában nem rosszak. Ennél rosszabbak. Kibírhatatlanok. Mindegyik alszik, s ezenfelül még saját fantazmáiban tetszeleg, és saját álmaitól egészen megittasodik, de ha valaki más kerül melléje, rögtön orrát befogja, és elkezd kiabálni, bolond, bolond! Ó, hol van az egészséges ember? Hol van az, aki felébredt? Hol van az, aki nem álomkóros, és nem tévelyeg saját rémképei között? Hol van az, aki tudja, hogy él? Hol van a normális ember? Aki felébredt?

Jusztin azt hiszi, hogy a normális ember a szent. A szent az, aki felébredt, és tudja, hogy él. Jusztin ebben a görcsben él, a szent görcsben, aki ez a normális ember, az egészséges és ép és éber és felébredt ember. Őneki ezt az ép embert sikerült elkapnia, szerencsés pillanatban, talán születése pillanatában, talán még előbb, de azóta nem ereszti el, és azt hiszem, ő ezt sohasem fogja elereszteni. Lehet, hogy Jusztinnak igaza van. Inkább tönkremegy. Inkább beleőrül. Lehet, hogy ez a szent tényleg a felébredt ember, aki él és nem fantaziál és nem szundikál. A szent a normális ember. A többi nem számít. Aki nem szent, az mind bolond és szundikál és félrebeszél. Nem tudja, hogy él. Hogyan fogja ez az ember ezt az életet kibírni! Hogyan fogja kibírni, és milyen sebeket kap, hogy fog szenvedni. Jusztin, szegény Jusztin, te világosságra és éberségre szomjazó és normális életre sóvárgó ember, normális akarsz lenni, a legnagyobbat akarod, ki akarsz józanodni, szegény drága Jusztinom!

Ne beszéljen bele, tudom, mit akar mondani. Egyáltalában nem valami különleges és éles elmére valló kritikai megjegyzés, ezt én már évekkel ezelőtt magam is föltettem, és minden valamirevaló iskolázott ember azonnal ezt a kritikai megjegyzést fel is fogja tenni. Azt akarja mondani, hogy Jusztin egzaltált ember, mint ahogy minden szent egzaltált, és ezek szerint őrült. Milyen furcsa mámor ez! Azt még valahogyan értjük, hogy valaki mámoros lesz, mondjuk a hatalomtól és a vértől és a vagyontól és mondjuk a szépségtől is, ha valaki enthuziazmusba esik, és beleőrül a hatalomba vagy a vérengzésbe vagy a gazemberségbe, mondjuk a muzsikába vagy a költészetbe vagy a gondolkozásba, még azt is értjük, ha valaki aszkéta lesz és böjtöl és imádkozik és a pusztába vonul vagy tanít. Jusztin azonban mindezeket a dolgokat önmaga számára kevesli, nem köp rájuk, mint Máté, sem tiszteletteljesen, sem egyébként, hanem mellettük szó nélkül elmegy, egyetlen pillantást vet rájuk, és azt mondja, nekem ez nem elég. Nem kielégítő. Gyakran láttam, különösen gyermekkorában, még egészen kicsiny fiúcska volt, valamire nagyon figyelt, ha Caesarról vagy Beethovenről vagy Goethéről vagy Dantéról volt szó, vagy valamilyen királyról vagy Keresztelő Szent Jánosról vagy Foucauld atyáról vagy másvalakiről. Megerőltetett arckifejezéssel figyelt, különösen jól emlékszem, amikor egyszer Neumann Terézről volt szó, valaki elbeszélte, hogy Neumann Teréz már évtizedek óta semmi mást nem eszik, csak a szent ostyát, és minden pénteken lábán és kezén a szent sebek vérezni kezdenek. Mondom, Jusztin megerőltetve figyelt, ó, mennyire szerettem volna tudni, hogy mit gondol! És akkor arca egyszerre csak feloldódott, és látszott rajta, hogy azt gondolja, ez nekem nem kell, ez nekem kevés. Őrült, igen, egzaltált, mint minden szent. De Jusztin erre csak mosolygott volna, és azt mondta volna: én ezt jobban tudom. Jusztin, azt mondja, egzaltált? Enthuziaszta? Őrült? Hát legyen az. Legyen az, ha ez az őrület a normális ember. Az embernek ilyen egzaltáltnak kell lenni, hogy egészséges és ép legyen. Meg kell őrülnie, hogy normális legyen, és el kell veszítenie eszét, hogy fel tudjon ébredni, és elérkezzen oda, hogy tudja, hogy él, végre ne legyen álomkóros és fantaszta, hanem normális ember. Ez a szent. Ez az őrült. Ez az egzaltált monomániákus. Hagyjatok békében. Én egész életemben csak ezzel foglalkozom, és mindent, amit hallok, és ami velem történik, ehhez az egyhez viszonyítok, és ezzel hozok kapcsolatba. Engem ezenkívül más egyáltalában nem is érdekel. Én ezt megvizsgálom, és állandóan vizsgálom, szünet nélkül és kímélet nélkül és értelmem teljes világosságával és hazugság és részrehajlás nélkül, csaknem kegyetlenül és józanul és logikusan és elfogultság nélkül, ezt vizsgálom, és éppen ezért én erről nagyon sokat tudok. Én tudom, hogy a szent egzaltált és őrült. De tudom azt is, hogy ez az őrült a normális ember. Ez az emberi élet alapállapota, ha szabad így mondanom, persze ezzel nem óhajtok a filozófia területére átlépni. Ez Máté területe, a szemfényvesztő és életveszélyes szofizmák birodalma, és Jusztin magát ettől a birodalomtól mindig távol tartotta. Neki ez gyerekes volt és túl egyszerű, és megnézte, de mellette elhaladt, éppen úgy, mint Caesar vagy Goethe vagy Neumann Teréz mellett, és azt mondta, ez nekem kevés. Nem kielégítő. Ez még mind álomkór és a normálistól való eltérés. Ez még nem az egészséges ember. Csak a szent az egészséges, de nem a mutatványosbódé-szent, a kókler szent, aki böjtöl, és magányba vonul, és gondoskodik róla, hogy feltűnést keltsen. Jusztint nagyon kínosan érintené, ha ő az ő szentségével feltűnést keltene. Szégyellné magát, és rögtön keresné a hibát, hol követett el valami ostobaságot, hogy feltűnést keltett. Ennek a dolognak egészen más síkon kell lezajlania, ahol a dolgok egészen természetesen és önmaguktól folynak, és az egész olyan átlátszó, mint a levegő. A szent a normális ember, akit észre se vesznek. Jusztin azt mondja, hogy ilyen embernek mindig kell lenni, különben az emberiség elpusztulna. És Jusztin azt mondja, hogy az öreg Bernát apóka ilyen szent. Nem egészen, mert egy kicsit hőbörödött és monomániás és bolond, de mégis szent. Egy kicsit olyan, mintha szent lenne, vagyis normális ember, egzaltált és őrült. Nem érdemes másnak lenni, mint ilyen szentnek. A többi mind csalás és álomkór és fantazmagória. Csak egyet érdemes csinálni. Felébredni. A túlvilágon az emberek többsége azt se tudja, hogy meghalt, itt az emberek többsége azt se tudja, hogy él. Fel kell ébredni, és tudni kell, hogy élek. Ez az egész. Ez a kicsiny dolog a legnagyobb. Csak a szent ébred fel. Csak ő tudja, hogy él. Azt mondják, hogy egzaltált. Hadd mondják. Lehet, hogy úgy is van. Ez most mindegy. Lehet, hogy az egész csak szofizma és paradoxon, nem is tartozik rám, tessék ezzel Mátéhoz fordulni, ő ezeknek a mestere, majd csinál belőle viccet, erre mindenki megnyugodhat, és szundikálhat tovább. Számomra ez a paradoxon nem kielégítő. Én a paprikajancsi illetékességét ezen a területen nem ismerem el. Ez nem tartozik az ő hatáskörükbe. Ők ugráljanak a dobozból ki és be, mulatságosak, de érdektelenek. Nem kielégítő. Engem a dolog a paradoxonon túl kezd érdekelni, nem ott, ahol ez a kettő úgy létezik, mintha egy lenne, mintha az egzaltált bolond és a normális ember egy lenne. Én tudom, hogy úgy látszik. De én itt nem állok meg. Úgy látszik, mintha őrült és egzaltált lennék. Úgy látszik, mintha görcsben lennék. Az, hogy mi hogyan látszik, engem kevésbé érdekel. Én azt szeretném tudni, mi hogyan van. Én szeretnék felébredni. Szeretném tudni, hogy élek. Szégyenletesnek tartanám, ha én is álomkóros lennék, és itt lennék hatvan vagy hetven évig, és nem is szereznék tudomást arról, hogy élek. Én ezt tudni akarom. Normális ember akarok lenni. Semmi ezenkívül engem nem érdekel. Ha én Eszterbe szerelmes vagyok, akkor tudom, hogy élek. Ha én Bernát bácsival beszélek, tudom, hogy élek. Ha én valakiért életemet kockáztatom, és ha valakiért áldozatot hozok, és ha valakit szeretek, akkor tudom, hogy élek. És én hálát adok azoknak, akikért áldozatot hozhatok, és ezt nekik sohasem felejtem el. Megengedték nekem, hogy szerethessem őket, és én ragaszkodom hozzájuk, és szeretem őket, és tudom, hogy tartozom nekik valamivel, amit sohasem fogok tudni megfizetni, de az nem is baj. Adósságba vertem magam, annál jobb. Adósa vagyok annak, akit segíthettem, mert általa tudom, hogy élek, és ez a legtöbb, amit egyáltalán tudhatok. A többi mind szofizma és mulatságos dolog, de nem mély. Aki így él, az alszik és álomkóros, és sejtelme sincs arról, hogy él. Ez mind egészen más logika, álomlogika, fantazmalogika, az őrültek logikája. Engem ez nem elégít ki. Az én logikám egyszerűbb és világosabb, főképpen egyszerűbb, mert ez a normális.

Jusztin nem kisiklott ember. Ide akartam kilyukadni. És az a bizonyos szent görcs benne az, hogy nem engedi magát kisiklani, és az egyenes úton megy. És én Jusztinnak nagyon sokkal tartozom. Én Jusztinnal szemben magam olyan adósságba vertem, hogy azt sohasem fogom tudni megfizetni, de azt mondom, amit ő. Adósságba vertem magam, annál jobb. Én azt hittem, hogy ez itt teljes anarchia és bolondság. Be kell vallanom, hogy én az emberi életnek nem hittem. Mondjuk így, nem vettem egészen komolyan. Régebben én is kerestem valami mértéket, vagyis kerestem a közös nevezőt, amire az embereket rátettem, és meg akartam őket érteni. És én azt hittem, hogy ez a közös nevező a bolondság. Én azt hittem, ez a mérték, és én addig úgy is éltem, mint a bolond. Azt hittem, ez a világ fantazma. Ez az egész itt egyfajta önkívület és mámor, és semmi értelme sincs, csak hogy az ember jót nevessen. Nem mentem odáig, mint Máté, hogy az egészre köpjek. Máté szigorúbb, ő ezt a bolondságot leköpi, ha tiszteletteljesen is. Én nem. Én csak hahotázok, és sapkámat csörgetem. Láttam, hogy ez a fantazma, és ezek itt sokkal inkább démonok, mint emberek, és alig valóságosak, és nem is élnek, csak ugrabugrálnak, mint a rugós pojácák, és én nevettem, mert éberségemből több nem telt. Néha aztán olyan voltam, mint Gergely, ez az áldott és édes ökör, bamba arcával és jó étvágyával. Azt hiszem, az ember álmait csak utódai értik meg, mert az utódok az ember megvalósult álmai és legtitkosabb gondolatai. Ami nekem még titok, az nekik lényük és természetük. Gergely és Máté és Jusztin az én igazi lényem. De Gergelynek és Máténak sokkal kevesebbel tartozom, csak azzal, hogy szerethetem őket. Jusztinnal szemben komoly adósságba vertem magam, mert ő nekem új mértéket adott, és megmutatta nekem, hogy a normális ember a középen van, és ezt nem szabad túlfokozni, mert akkor egzaltált lesz és őrült, és nem szabad lefokozni, mert akkor álomkóros lesz, és azt se tudja, hogy él. Nem szabad sem túlértékelni, sem leértékelni. Ezt Jusztinnak köszönhetem, és tőle tanultam, és azóta tudom. A mértéket nem szabad sem felül, sem alul venni, hogy az ember normális tudjon lenni és szent. Ezt csinálja Jusztin, és én néha hiszek neki, és azt hiszem, fel fog oldódni, talán csak későn, ötvenéves is lesz, és akkor ő is mosolyogva fog tudni szent lenni, minden görcs nélkül, egészen elegánsan. Néha pedig aggodalom fog el, amikor látom, és azt hiszem, ezt ki se lehet bírni. Akkor én irtózatosan elkezdek félni, hogy Jusztin útközben valahol összetörik, és a görcsöt nem bírja tovább. Azért féltem én őt Esztertől is, és néha azt hiszem, Eszter nem az a nő, aki mindezt megérti, és ezt a légkört nem bírja ki, Eszter a legjobban szeretne aludni, mint a többiek a háztartásban és a csinos ruhákban és néhány gyereket szülni, neki elég, ha fantaszta, és álomképek között tévelyeg. Ezért én Jusztint féltem, de aztán azt is gondolom, ez a házasság jó lecke lesz neki, végül kolostorba vonul, vagy másvalamibe fog, ami nem kelt semmi feltűnést, és végül is fel fog ébredni, és normális ember lesz. Igen, ezt tanultam én tőle, és azóta tudom, hogy ez itt nem vidám bolondság, sokkal inkább szent bolondság, olyasféle, mint a húshagyókedd, hogy még mindenki ugrabugrál és zabál, és leissza magát, és kurválkodik, de holnap már itt a hamvazószerda, akkor vége, itt a böjt, a túlvilág, itt lesz derengő állapotban sok ezer évig, és még csak azt sem fogja tudni, hogy meghalt, minthogy itt nem tudta, hogy él, mert fantazmái között imbolygott, és szemét egyetlenegyszer sem nyitotta ki, nem ébredt fel, csak bolond volt és fantaszta, és nem volt normális ember.

A dolgot egészen félreértené, ha azt hinné, mi ezt töviről hegyire megbeszéltük, és ezen talán sokat vitatkoztunk, amíg így kifőztük, ilyen csinosan, csaknem kellemesen, mint valami mitológiát, igen, mitológiát, vagyis az álomvilágnak és a fantazmáknak ezt a sajátságos szövevényét, ami éppen a mitológia, nem valódi lényekből, hanem démonokból és fantazmákból, akik a valóságban nincsenek, csak kísértenek, és itt lebegnek, mint a lidércek. Nem, mi erről soha nem beszéltünk egyetlen szót sem, csak még évekkel ezelőtt, véletlenül, csaknem jelentéktelen esettel kapcsolatban, amit mindjárt el fogok mondani. Akkor egyszer Jusztin, tizenkilenc vagy húszéves lehetett, akkor, igen, beszéltünk csak úgy általánosságban erről a témáról, a fantazmákról, az álmokról és az emberekről, akik nem is valódi emberek, hanem démonok és lidércek, és akkor ő azt mondta, hogy az emberek mitológiákban élnek, és nem a valóságban, és semmi sem valóság, amit gondolnak, hanem démon és lidérc és rémkép, és az egész művészet és tudomány és történet ilyen mitológia, amire, ha valaki, aki teljesen valóságos lenne, ráfújna, abban a pillanatban elpárologna, és semmivé válna. Mindenki ilyen privát mitológiát él, saját agyrémei közepette, vidáman vagy szomorúan vagy közömbösen, aszerint hogy milyen szörnyetegeket idézett magából önmaga köré. És az egész emberiség is ilyen mitológiában él, ez a művészet és a tudomány és a történet és a vallás, csupa szörny és agyrém és démon és lidérc. Ha egyetlen ember lenne, aki a valóságban élne, és erre a mitológiára ráfújna, abban a pillanatban semmivé válna. Mítosz, mítosz, mondta Jusztin, de máris elhallgatott, mintha túl sokat mondott volna, és rám nézett, mintha megkért volna, hogy ne adjam tovább, fecsegett, kifecsegett valamit, szofizma az egész, ejtsük el, felejtsük el, mintha sohase beszéltünk volna róla. Nem sokkal ezután, hogy erről beszéltünk, egyszer különös állapotban találtam, egészen megrendült állapotban, de erről majd később.

A zsidókat éppen akkor kezdték üldözni. És Jusztin akkor ismerkedett meg Bernáttal, és rögtön házunkba akarta hozni. Ő maga állást vállalt, igen ügyes volt mindenféle aprólékos munkában, villany- és vízvezetékszerelésben, motorokhoz is értett, és azt mondta, keresni fog, és Bernátot eltartja. Ez a Bernát különös ember, senki őt monomániájából nem tudja felébreszteni, belőle egész nap különböző bibliai és talmudi mondatok böfögnek, fel és le hajlong, még szemét is behunyja, nyugodtan agyon lehetett volna ütni, még csak nem is védekezett volna, és talán észre sem vette volna. Akkor egyszer el is hozta őt, hogy a hátsó kis szobát neki berendezze, de nem tudtunk beszélgetni, mert Bernát folyton hajlongott, és bibliai töredékeket böfögött, egészen furcsa bolond, mondom, egyszerre csak felállt, karját kitárta, és elkezdett beszélni. A megpróbáltatások idejében eljönnek az angyalok, és a lelkeket elválasztják. És a lelkeket mind beledobják a nagy üstbe, és az üstbe dobálják a mérgeket és mindazt, ami keserű és maró és a savakat, és a kárhozottak tüzén az üstöt forralni kezdik, és a lelkek az üstben forrnak a mérgek, a keserűség, a fájdalmak, az utálat, a szenvedések, a borzalom, a megalázás hevében, és akkor jaj annak, aki a felszínre kerül, és jaj annak, akit az üst magából kivet. Mert a megpróbáltatás idejét a Seregek Ura szívének fiáért küldötte, és átkozott legyen, aki nem látja, a kínok és a megaláztatás ideje őérte van. Elküldötte ránk a megtiportatás idejét, de ez érte van, az ő szívének kedves fiáért, és hogy az ő dicsősége nagyobb legyen. Az idő keserűsége pedig azért az Egyért van, és jaj annak, ki száját panaszra nyitja, mert nem miértünk történik, hanem az ő szívének kedves fiáért –

Jusztin akkor megdöbbenve hallgatott, és azt kérdezte: Bernát bácsi, ezeket a szavakat magyarázza meg nekem, mert nem értem. A megpróbáltatások ideje nem valamennyiünkért van?

Bernát ott állt a szoba közepén, és panaszosan kiáltozni kezdett, csaknem vonított, keserves és síró hangon: Az idők fekélye kifakadt, és a föld a kárhozat tüzén ég, és a lelkek a kínoktól jajveszékelnek, és mindez az Egyért van, hogy annál jobban ragyogjon az ő fényessége –

De Bernát apóka, hiszen ez igazságtalanság, kiáltott Jusztin. Hát mindenkinek el kell pusztulnia azért az egyért?

Bernát erre üvölteni kezdett, és a szakállát tépte. Átkozott legyen, aki az üstbe nem száll le, és nem issza meg a keserűséget őérte –

Jusztin most mélyen elgondolkodott, sőt meg is rettent, és Bernátra bámult. Egyszerre csak úgy volt, mintha megértette volna, és halkan így szólt: Őérte, nem pedig miértünk –

Bernát akkor elment, és néhány nap, talán egy hét múlva egy reggel Gergely azt mondta: egészen különös álma volt. Nagy és mély, feneketlen és tetőtlen űrben volt, egészen sötét, mint az éjszaka, bár nem volt felhős, de a kopár, fekete égen egyetlen csillag se ragyogott, borzasztó volt ez az üres és sötét tér, ez a feneketlen és határtalan éjszaka. Gergely azt mondta, hogy még soha semmitől ennyire nem félt, amit el is hiszek neki, mert Gergely nem ijedős fiú. Ebben az irtózatos és sötét űrben egyszerre angyal jelent meg, olyan nagy fehér szárnyakkal, hogy körvonalait nem is látta, és az angyal arca sugárzott a fénytől, fehér lepelben, de nem is fehér volt, inkább szivárványszínű, áttetszően tündöklött, és jobb kezében a határtalan térbe messze felnyúló fát tartott. A fa olyasféle volt, mint a fenyő, de tűlevelei helyén fényes lángok égtek lobogva, és az angyal a fát magasra emelte, és szárnyával lassan szállt az űrben fölfelé. Arca nyugodt és szép volt, nagyon komoly, de mégis világos, még egy kicsit derült is, szeme aranyfényű volt, és hosszú világos hullámos haja Jusztinéhoz hasonlított, és arca egyszerű volt és hatalmas és tiszta. Ez az angyal az űrben szállott, jobb kezében a lobogó fával, és mögötte milliárd és milliárd sötét, apró lény, úgy látszik, emberek voltak, megszámlálhatatlan tömegben, sűrűn, egymás mellett, az angyalt követték. Nem volt szárnyuk, csak olyan ügyefogyottan lebegtek, és az angyalt csak nagy nehezen tudták követni, és a tömegnek se vége, se hoszsza, csak mindig özönlöttek a sötét térből, és buzgón igyekeztek az angyal nyomában fel, mindig felfelé, amerre az angyal kezében a lángoló fát látták. Gergely is a tömegben volt, nehezen küzdött, mindig csak az angyalt nézte és a lángoló fát. A sötét kis lények közül pedig sokan egyszerre csak elkezdtek hullani jobbra és balra, az angyalt nem tudták követni, és akkor a sötét, feneketlen térbe visszabuktak és eltűntek, és a tér mélységéből szívet tépő jajgatás hallatszott fel, de a sok-sok milliárd emberből mindig többen zuhantak vissza, és jajgattak és sikoltoztak. Gergely nagy nehezen, izzadva igyekezett az angyal nyomában maradni, és látta, hogy mellőle hogyan hullanak vissza, és mindig kevesebben lettek, és már zihált és fulladozott, és kezével próbált a térben evezni, és rugdalózott, hogy az angyal nyomában maradjon, szíve már kezdett kihagyni, és verejtékezett, körülötte az emberek zuhantak vissza, és az angyal csak szállott fölfelé, kezében a lángoló fával, szállott a sötét, üres térben, és akkor Gergely érezte, már nem bírja tovább, de még küzdött, és az angyal ruháját akarta elkapni, hogy húzassa magát, és lihegett, amikor verejtékben úszva egyszerre csak felébredt.

Nekem nem mondasz semmi újat, szólt Máté. Tudom, hogy Jusztin kicsoda, és soha nála aljasább embert nem láttam. Szemtelen hipokrita, stréber, aki még az angyalokat is becsapja, és ájtatos arccal képes lenne az egész emberiséget félrevezetni. Az álom nagyon is jellemző. Tudod, ki ez a karácsonyfaangyal? Megmondom neked. Ez a Fényhozó, vagyis Lucifer. Ő az ördög. Én az én üdvösségemet nem bíznám rá, annyit mondok neked, erre a ripők csalóra, aki az egész emberiséget félrevezeti. Az a sötét, üres tér a nihil, az ördög eleme, ez a világegyetem sivatagja, a fénytelen űr, ide viszi Lucifer az emberiséget, hogy mindenkit elveszítsen. Mondd, Gergely, láttál engem abban a tömegben? Ugye nem? Nem vagyok bolond, hogy Lucifernek felüljek. Én, barátom, megbízhatóbb helyekhez fordulok. Aljas dög, most legalább lelepleződött, most biztosan tudom. Régen sejtettem. Fogadj el tőlem jó tanácsot, Gergely, óvakodj ettől a Lucifertől, ő téged az üres térbe vezet, és ott el fogsz veszni –

Jusztin mozdulatlan arccal hallgatott, szája néha megrándult, és szeme sajátságos fényben kezdett égni. Gergely természetes megnyilatkozása, hogy ő bőg, mint a bika, meghatóan és melegen, telt, állati hangon bőg. Máté fogalmaz. Mindig fogalmaz. Definiál és meghatároz, és ez az ő megnyilatkozása. Jusztin tulajdonképpen beszélni szeretne, igazán beszélni, nem bőgni és fogalmazni, mert ő nem állat, és nem kedveli a szofizmákat. De ő csak dadog. Viszont a dadogás neki több, mint bármilyen tökéletes definíció. Mikor valamilyen különös helyzetbe kerül, akkor ő mindig dadog. Nem tud beszélni.

Nézd, Máté, szólt akkor bizonytalanul, de csaknem gyengéden, én ezt egészen jól meg tudnám magyarázni, mert Bernát bácsitól régi zsidó könyveket kaptam, és azokból én megtanultam, hogy az álmok mit jelentenek. Ha majd egyszer kedved lesz rá, el fogom beszélni, most túl bonyodalmas lenne és –

Jusztin most belezavarodott, de hirtelen folytatta: csak annyit mondok, hogy az álom mitológia, te nagyon jól érted, nem kell kifejtenem, de úgy mondom, hogy Gergely is megértse. A mitológia csupa kép, álomkép és fantazma és káprázat, nem valóság. Az emberek nappal is ebben a mitológiában élnek, mert akkor is fantaziálnak, és a nappal sem egyéb számukra, mint az álmodozás egyik fajtája, és a legtöbb embernek teljesen mindegy, ébren van vagy alszik, mert álomképek közepette él. És az az ember, aki ilyen álomvilágban él, saját maga is lassan kezdi elveszteni valódi lényét, és lassan-lassan maga is káprázattá kezd válni, és nem ember többé, hanem lidérc vagy szörnyeteg vagy álarc vagy káprázat, de semmiképpen sem ember. Érted, Gergely?

Jusztin most valamit mondani akart, de belesült. Végül olyasfélét mondott, hogy az messzire vezetne, és folytatta: Gergely álmában a sok-sok milliárd lény a sötét és valóságtalan káprázatban, vagyis az álomvilágban él. Ez a sötét világ a mitológia, itt imbolyog és fantaziál, pedig ott repül előtte az angyal, aki kezében az élet fáját tartja. Minden emberben van valami erőtlenség, és a sötét álomvilágból nem tud kiemelkedni, vagyis az angyalt nem tudja követni. A te álomkáprázatod, Máté, az, hogy nagyon is szofista vagy. Ahogy mi itt élünk, az pontosan olyan, mint amilyennek Gergely látta. Álmodozunk, és saját álmaink végül is saját magunkat is felszívnak és lenyelnek, és akkor a sötétségben elmerülünk. A te magyarázatod, Máté, igen rossz. Az igaz, hogy ez az angyal Fényhozó, de Lucifer a legnagyobb angyal volt, és végül is a legnagyobb angyal lesz, amikor ő ismét fölfelé fog szállni, s azt jelzi rajta a szivárványszínű ruha és kezében az életfa. Ez már azt jelenti, hogy Lucifer megtért, de –

Most még valamit akart mondani, azonban végképp megzavarodott és elhallgatott.

Ez volt az egyetlen eset, amikor Jusztin erről beszélt, dadogva ugyan, de beszélt, aztán ránk nézett könyörögve, bocsássunk meg neki, ne vegyük tőle rossz néven, és felejtsük el. Még el is szégyellte magát, szemét lesütötte, hallgatott, és kezét összetette, mintha imádkozna.

Megígérted, szólt akkor Máté, hogy ezt az elméletet részletesen kifejted. Addig véleményemet fenntartom. A magyarázat nem szellemtelen, de azt hiszem, nem kevésbé pimasz és stréber, mint mindaz, amit gondolsz és mondasz. Nem fogom engedni, hogy megtévessz, és ezért nem fogadom el –

Jusztin erre mondani akart valamit, reám nézett, talán, hogy segítsek neki, aztán fejét lehajtotta és hallgatott.

Persze megint Gergely találta fején a szöget. Később, néhány nap múlva egyszerre csak azt mondta: Máté úgy beszélt, mintha védekezne. El sem tudom képzelni, miért, hiszen Jusztin őt nem is támadta, Jusztin pedig rosszul beszélt, nagyon rosszul, de én azt hiszem, neki van igaza –

Ez volt, mondom, az egyetlen eset, amikor beszélt, bár Gergelynek igaza volt, rosszul beszélt, dadogás volt az egész, zűrzavaros és homályos. Nem tudta magát megvédeni. Beszélni szeretett volna, de nem tudott. Tizenkilenc éves volt? Még túl fiatal? Talán nem is ezen múlott.

Később beláttam, hogy Gergelynek tényleg igaza volt, Gergelynek, ennek a csodálatraméltó tuloknak, Jusztin rosszul beszélt, amit mondott, tökéletesen rossz volt, de mégis neki volt igaza. Volt az egészben valami fals, erőszakos és meggondolatlan, sőt éretlen és ostoba. Igaza volt? Hiába volt igaza, ha fals volt. Jusztint ez bántotta, engem is bántott, mit tegyünk? Irodalom volt? Nagyon csinos volt, szépen meg volt fésülve, és ki volt készítve. Én mindig tartózkodó voltam, még nőkkel szemben is, akik önmagukat ilyen jól megfogalmazták. Piha. Irodalom. Jusztin akkor megértette, hogy ő nem úgynevezett tehetséges ember, nem azok közül való, akik remekül tudnak fogalmazni. És ő nagyon jól érezte, hogy ennek így is kell lenni. A normális ember nem tehetséges. Semmi olyasféle hitványság vagy ledérség, mint amilyen a tehetség, nincsen benne. Neki a kurvaságra semmiféle hajlama nincs. Nem szofista és nem paradox. Ó, micsoda szenvedés. Jusztin ezt megértette és szenvedett, nem tehetségét sajnálta, hanem szenvedett, mert védtelen volt. Akkor ő felismerte, hogy neki erről a ledér tehetségről le is kell mondania, olyannak kell lennie, mint az együgyű szűznek, és akkor ő a ledérségtől örökre el is búcsúzott, és azt mondta az együgyű szűznek, veled akarok házasságra lépni, a bűbájos és káprázatos kurvától pedig örökre búcsút veszek.

Egyszer alkonyatkor a szobába megyek, Jusztin az ablaknál áll, egészen mereven, önmagából kikelve, szótlanul és mozdulatlanul, és arcán végig könnyek csurognak. Engem észre se vett, csak állt, megkövült arcáról kabátjára könnyek folytak. Szerettem volna visszafordulni, bántott, hogy ilyen pillanatban leptem meg, úgy éreztem, hogy illetéktelenül valami titkát lestem volna ki, de már késő volt. Hozzámentem, és halkan kezemet vállára tettem. Ő kicsit megrezzen, és reám néz. Nem szól semmit, még arcát sem törli meg, csak néz rám, nagyon szenvedő arccal, olyan szenvedően, hogy az tizenkilenc éves fiútól egészen hihetetlen volt. Olyan évszázados és évezredes szenvedés volt ez. Fejemet elfordítottam, és az ablakon kinéztem. Az utcán öreg koldus ment hajadonfőtt, kezét maga előtt tartotta, mintha meg lett volna bilincselve. Ezt a koldust sohasem felejtem el, akkor olyan élesen láttam, mintha a képet nem is a szem, hanem egyenesen a lélek látta volna. És akkor tudtam, hogy miért szenved.

Igen, ő tudta, hogy amit mond, az fals. Igaza van, de amit mond, az egészen rossz. Micsoda ostobaság! Valóság, valótlanság, éberség, káprázat, fantazma, milyen silányság, milyen rémület ilyen szavakat kimondani, különösen olyan kenetteljes és oktató hangon, mint ő tette. Hogy lehetne ennek még emlékét is levakarni? Nem lehet. Hamis, hamis, az ember fülét befogná. Nem lehet? Igaza van, rosszul beszél. Könnyei csorognak. Mikor száját kinyitja, és valamit mondani akar, mindjárt szofizma lesz belőle? Egyetlen mondat, legfeljebb kettő vágy három? Nem több? Egyszerűen, egészen egyszerűen, legfeljebb három mondat. Úgy, mint ötéves gyermek. A negyedik mondatnál kezdődik a fogalmazás. Nem védhette magát. El kell viselni. Könnyei csurogtak és csurogtak. Ez történt, így maradt, és azóta se beszélt róla senki –

GONG

A háború egyébként 1944. április harmadikán, délután három óra tizenkét perckor kezdődött, amikor Hermina néni lement a boltba élesztőért, a kapuban a masszőrnővel találkozott, és az így szólt, vegyen kékítőt, mert nem lesz. Hermina néni azonnal húsz üveg kékítőt, tíz doboz sárga és tíz doboz fekete cipőpasztát, mert hátha az se lesz, aztán lámpabelet és köménymagot, lúgkövet és klozett kefét vett. Másnap az egyik boltban is, a másikban is húsz kiló lisztet, negyvennégy kiló cukrot, hat láda marmeládot, két oldal szalonnát, tíz kiló zsírt és margarint, felmosóruhákat, harminc csomag pótkávét, kilenc kiló mosószappant, tizenhat darab mosdószappant, egy kiló rizsport, két piszkavasat vett, mert hátha az se lesz. Délután a szatócsné figyelmeztette, hogy lássa el magát majoránnával, mert az se lesz. Hermina néni, hogy magát biztosítsa, még öt kiló mézet, öt kiló mákot és húsz csomag margarint vett, de aztán még visszajött, és két tucat gyertyát és három kiló tormát is vett, mert hátha az se lesz. Akkor már vigyen tíz üveg mustárt is, szólt a szatócsné, mert hallom, hogy az se lesz. Hermina néni erre még harminchat üveg paradicsomot és ugyanannyi borsókonzervet vett, még tíz kiló cukrot és húsz kiló lisztet és tizennégy kiló margarint. Este üzletzárás előtt leszaladt, és gyorsan száz csomag gyufát, fél zsák babot és borsót és tíz kiló szárított zöldséget, harminc csomag faszenet és tíz csomag fémtisztítót vett. Vécépapír se lesz, mondta a szatócsné, mire Hermina néni hatvan csomag vécépapírt, két cirokseprűt, kilenc kiló diót és hat üveg meggybefőttet vett. Üvegdugó már nincs, szólt a szatócsné másnap reggel, és nem is lesz. Hermina néni megijedt. Egy sincs? Most vitték el az utolsót. Nézze csak meg. Mennyi kellene? Legalább száz darab. Szerencsére még volt hetvenkettő. Enyv se lesz. Adjon öt kilót. Tíz kiló rizst és tíz kiló darát babérlevelet és szegfűszeget. Koriander már nincs. Hermina néni újból megijedt. Nem kellene sok, fél kiló. Talán. Akkor még gyorsan húsz fakanalat, negyven ív csomagolópapírt, tizenöt üveg ecetet és nyolc kiló lencsét vett. Bakancszsír se lesz. Mire Hermina néni ötvenkét csomag kamillát és kétszáz ív selyempapírt, öt kiló mandulát és mogyorót, százhúsz biztosítótűt, egy liter hajolajat, negyven fogpasztát és tíz üveg tintát vett –

Hallotta? kérdezte a masszőrnő. Mit? A bőrkereskedőt elvitték. Pócsmencsert? Igen. Másnap elvitték a cipőkereskedőt és a játékboltost. Harmadnap elvitték a könyvelőt, a nőorvost és a szappangyárost és a papírkereskedőt és a szabót. Negyednap elvitték a fűszerest, a fakereskedőt, az ószerest, a műszerészt, a rabbit, a tanárt, az üvegest, a vásznast, a korcsmárost, a virágkereskedőt és a könyvkötőt. Hová viszik őket? Nem tudom, szól a szatócsné, talán Németországba. És mit csinálnak velük? A szatócsné suttog. Azt mondják, szappant főznek belőlük. Hermina néni csodálkozik. Pócsmencserből? Hiszen az sovány ember. Csiba lesz a kormánybiztos. Hermina néni megint csodálkozik. Csiba? Az a részeges?

Reggel fél tízkor sziréna. Hermina néni nem megy le, úgyse lesz semmi, eddig sose volt. Ha lemegyek, az ebéddel el fogok késni. Tíz perccel később a távolban idegenszerű dörömbölés. Hermina néni az ablakot kinyitja. Úgy látszik, valahol ágyúznak. A dörömbölés közeledik. Fölötte a kék levegőben hosszú sor repülőgép. Az udvarban kiáltoznak. Jöjjön le, bombáznak. Nem érti. Eddig sose tették. Mit akarnak? A levegő reszketni kezd. Még egyszer kinéz, a gázt a húsleves alatt gyorsan eloltja, és a pincébe szalad. Bombáznak, szól.

Kilencvenezer ember halt meg, mondja a szatócsné. Honnan tudja? Látták. Szerencsére mind zsidó. Csiba a zsidókat küldte oda, hogy azok haljanak meg. És? A gyárak mind elpusztultak. Zsidók? Asszonyok és gyerekek is? Mind –

Éjszaka ismét légitámadás. Másnap délben megint. Éjszaka megint. Százhúszezer ember halt meg. Zsidók? Igen, zsidók. Hát annyi zsidó van? Csiba őket küldte –

Üljön le, mindjárt jön. Amint látom, most ön is krisztológiai tevékenységet űz, zsidókat rejteget, viszi nekik a híreket és a babfőzeléket, legalább negyvenhat padláson és istállóban és klozettben van valakije, még éjszaka is járkál, amíg elkapják és tarkón lövik, de mi, Bormesterek mind monomániásak vagyunk, üljön le már. Jusztin, le petit Christ, mindig meg van sértve, ha mondom neki. Én is. Képzelje, mivel foglalkozom. Egymondatos naplót írok. Pokoli, mi? Mindennap egy mondat. Az aznapi történet kvintesszenciája. Szobrot fognak állítani. A történelmet mondataim alapján fogják tanítani a jövőben, ha elég intelligensek lesznek, amit ugyan kétlek, de, hallgassa csak –

Máté az asztalhoz megy. Jobb lába egy ujjal rövidebb, mint a másik, és lábfeje bokában befelé fordul. Nehogy azt higgyék, titkolja, szenvedélyesen sántít, lépés közben karjával a levegőben kalimpál.

Pataláb, mondja, és ortopéd cipőjére mutat. Egyenes vonalú ördögi leszármazás jele. Eredetileg pata akart lenni, de aztán meggondolta magát, mégis valamiféle láb lett, ha nem is egészen, szeméremből, mert a sátáni illúziót a kereszténység fennállásának huszadik századában mégiscsak restellte. Látja, még az ördög is szemérmes. Hová jutottunk! Igazán szükségünk van a nyilasokra, hogy ilyesmiről leszokjunk –

Pokoli. Mondom, hogy az. Mindennap egy mondat. Vannak napok, nem is tudom megoldani talán, majd ha távlatom lesz. Az a bizonyos történeti távlat, amely bennünket segít, hogy a lényeget elfelejtsük. Hallgassa meg, mit írtam folyó év, figyeljen, milyen egzakt vagyok, folyó év, 1944. október 15-én. Szóval. 1944. október 15. Miska leteszi a fegyvert.

Máté a papírt az asztalra hajítja és felnéz.

Micsoda mondat! Miska persze Magyar Miska, ezt csak a hülyék nem értik, nem pedig Bormester Miska, vagyis apám. Apám Mihály arkangyal, egy arkangyalt nem lehet csak úgy lemiskázni, és egyébként is apám a fegyvert már régen letette. Én, Bormester Máté, fia vagyok, az ördög, nem is igazi, csak olyan pszeudo-ördög, ma már az ördögök sem valódiak, legfeljebb a nyilasok –

Mit szól ehhez a mondathoz? Azt mondtam volna talán, hogy Magyarország kormányzója az ellenségnek felajánlja a fegyverszünetet? Ízléstelen. Tudomány. Miska leteszi a fegyvert. Pokoli. Ha mondom, pszeudo-ördögi megfogalmazás.

Máté a papírt újra felveszi, és hosszasan nézi.

Most olvasom. Ha van megjegyzése, kérem, közölje. Súlyt helyezek rá, hogy. Érti. Szóval október 16. Fritz azt mondja: ne félj, Miska, majd én megvédelek. Pont. Az idióta tudomány azt írná: Németország Magyarország hadászati védelmét átvette. Mi tudjuk, hogy ez nem is igaz. Az igaz az, hogy fegyverszünet fuccs. Háború tovább. Éppen ezért ezt így fogalmaztam meg, Fritz azt mondja, ne félj, Miska. Még csak ez kellett. Mindenkinek az álla leesett. Még csak az kellett volna, hogy Miska háborút üzenjen Fritznek, és az utolsó emberig küzdött volna, hagyja őt békét kötni. Szerencsére helyenként ez meg is történt. Az egy mondathoz később kommentárt fűzök, és akkor történetfelfogásomat is ki fogom fejteni. Ez lesz a patafilozófia, Bormester Máté patafilozófus és pszeudo-ördög, Mihály arkangyal fia és Jusztin bátyja, Jusztin pedig le petit Christ, a szökevényrejtegető és szamaritánus, amíg tarkón lövik. Most folyamatosan olvasom, október 17-től.

Október 17. Iván a nyírségi páncéloscsatát megnyeri, és eléri a Tiszát.

Ennél korrektebb mondatot nem ismerek. Az objektivitástól ragyog. Semmi kétség. Hiába Miska és hiába Fritz. Iván megnyeri a nyírségi páncéloscsatát, és a Tiszát eléri. Mialatt Miska és Fritz vitatkoznak, hogy fegyverletétel vagy sem, megvédjelek vagy sem, azalatt Iván szép csendben a páncéloscsatát megnyeri, és a Tiszát eléri. Őrületes dolog ez a történet. Csak ha így olvasom, akkor eszmélek fel rá. Ha az utcán látom, unom és köpök. De, ha ilyen mondatokban, desztillálva olvasom, akkor beleszédülök. Mi? Tacitusi tehetség vagyok, rövid, zord mondatok, fekete porfírból, kőbe faragott masszák. El vagyok ragadtatva. Máté, a nagy történetíró. A magyar Tacitus. Patafilozófiájával és Miska arkangyallal és a kis Krisztussal, szép kis csürhe.

Most figyeljen. Október 18. A magyar kormány deklarációja, hogy a végső győzelem most már kétségtelen. Halleluja! Mehetsz, Iván, a páncéloscsatát hiába nyerted meg. Szegény Iván, reményeidnek vége. Hiába érted el a Tiszát. A végső győzelem most már kétségtelen. Eddig tűrtünk. Most azonban már vége. A végső győzelemig nem állunk meg többé.

Október 19. Ma nyolc légitámadás. A pincében töltöttünk 16 óra és 40 percet. Tizenhat perccel többet, mint tegnap. Hiteles szemtanú adata, illetve nem szemem volt a tanú, mert a 16 órát nem a szememen ültem, hanem a seggemen.

Október 21. A gettórendelet megjelenik.

Október 22. A zsidók élelmiszerjegyeit elveszik. Nagyon helyes. Én, kérem, antiszemita vagyok, és a nyilasokat mélyen tisztelem. Én öcsémnek, a kis Krisztusnak elvi ellenfele vagyok, és ha még sokáig rejteget, magam fogom tarkón lőni.

Október 23. Üzletfosztogatások. Ez a mondat, amint látja, a belpolitikai helyzet megszilárdulását jelzi, és reményt nyújt arra, hogy a végső győzelmet kivívjuk.

Október 24. Kilenc légitámadás.

Október 25. A zsidók elszállítása megkezdődik. Éljen! Ha már Fritz bennünket megvéd, legalább a zsidókat is vigye el. Nem fogom tűrni, hogy Jusztin rejtegesse őket. Egyébként, tudja, Jusztin hipokrita, és üdvösségéért aggódik, gyáva, Bormester ő is, paradox és bolond.

Október 26. Statárium a katonaszökevényekre. Bravó! Ez a bélpolitikai helyzet újabb megszilárdulására vall. A kormány a felbomlást erős kézzel megakadályozza. Én könnyen beszélek, pataláb, mindennemű katonai szolgálatra alkalmatlan. Éljen a patafilozófia!

Október 27. Iván átkel a Tiszán. Ezt én, kérem, múló sikernek fogom fel. A végső győzelem kétségtelen. Keljenek át, ha nekik ez olyan fontos. Most már a végső győzelem bizonyos.

Október 28. Tizenegy légitámadás. A pincében töltött idő 18 óra és 36 perc. A seggtanú hiteles feljegyzése.

Október 29. Reggel az utcán zsidók holttestei, plakátpapírral letakarva. Ez úgynevezett nagy mondat, úgynevezett nagy tacitusi mondat, valósággal porfírmondat. A belpolitikai helyzet szilárd. A győzelem most már bizonyos. Üzletfosztogatások. Fritz megvédi Miskát. Ennek természetes következménye, hogy az utcák hullákkal vannak borítva. Jusztin reggel sírógörcsöt kapott, a hülye szentimentalista. Én ujjongtam. A győzelem biztos.

Október 30. A színházban a kormány tíznapos fennállásának emlékére nagy jubileumi ünnepély. Hát ehhez mit szól? Tacitus, ha mondom. Nyers és elemi mondat. Ez a történet kvintesszenciája. Nagy jubileumi ünnepély. Tíz napja már! Teremtő Isten! Tíz napja! És talán még lesz tíz! A nép örömmámorban úszik, a házakat fellobogózzák, a színházban megjelenik minden miniszter és a kormányfő. Poharamat a fennállás örömére ürítem.

Október 31. Iván elfoglalja Szegedet. Csak foglalja. Legyen meg az öröme. Tíz napja állunk már sziklaszilárdan, és a végső győzelem a miénk.

November 1. Elég, elég. Most már tudja, hogy mi az az egymondatos napló? Köszönöm, elég. Ön biztosan azért jött, hogy Jusztinnal összeesküdjön. Ön biztosan szintén zsidókat rejteget. Vegye tudomásul, hogy ezt nem fogom tűrni, és én önt fel fogom jelenteni. Nagyon jól tudom, hogy ön is rejteget. Önök ma éjszaka Zorge Bernátot, az öreg rabbinust, a vén csámpást el akarják szállítani a borpincébe, oda, ahol Zákány Simon és felesége és fia, Árpád és leánya, Eszter bujkál. Jusztin mindennap viszi nekik a krumplit és a babot és a befőttet is, mert Jusztin szerelmes ebbe az Eszterbe. Én nem helyeslem, de Jusztin, mondom, ájtatos, és ezért az egész nagy rejtegetés. Eszter combját mutogatja neki a babfőzelékért. Ön mit akar velük? Kibe szerelmes? Az öreg Zorge Bernátba? Azt mondják róla, hogy cadik, csodarabbi, és ha valakiért imádkozik, meggyógyul. De ha cadik, miért nem csinál csodát? Miért nem irtja ki a nyilasokat? Mi? Varázsoljon magának délben és este négyfogásos kosztot. Mit ugratja be Jusztint és önt is? Majd elmegyek hozzá, és megnézem, patámat meg tudja-e gyógyítani. Ha nem tud semmit, le fogom piszkolni, huss, vén sarlatán, még patalábat se tudtál meggyógyítani. Ön abban a veszélyben forog, hogy én önt feljelentem. Csiba, a diktátor nekem jó barátom. Fogorvos volt, most főparancsnok. Hallom, hogy önmagát vezérezredessé nevezte ki. A nagy szörnyekkel nem volt alkalmam találkozni, csak moziban és a képeslapokban láttam őket, és hangjukat a rádióban hallottam. Bármilyen fájdalmas. Remélem, a jövő kárpótol. Hiszek abban, hogy a táncmester egyelőre műsoron marad. Valljuk meg, igen jó utánzat. Mint fogorvos, csapnivaló volt. Nem baj. Apám, Bormester Mihály, Proust nyomán őt állatszelídítőnek és cirkuszigazgatónak nevezte el, én inkább a táncmester kifejezés mellett maradok. Egyébként apám őt nemlegesen magyarázza. Vigyorogva azt mondja róla, nézzétek, micsoda tanulság, ezután egész izgalom lesz épelméjűvé lenni. Az erény már-már érdekesebb lesz, mint a gazság, és ha valaki igazat mond, hátborzongató, csaknem őrület. Rendesen élni bűncselekmény. Tisztességesen viselkedni, hölgyeim és uraim, nemsokára olyasmi lesz, mint még nemrégiben a detektívregény volt, félelmetes és hajmeresztő, külön intézményt fognak felállítani, hogy az erényt üldözze, aki igazat mond, annak az erdőbe és a pincébe kell bújnia, vagy kivándorolni, és azt, aki nem ír névtelen leveleket, és nem áruló és nem denunciáns, és az embereket az utcán nem puffantja le, meg fogják bámulni, de kezet nem mernek fogni vele. Hurrá! Ez a Csiba doktor, mondom, ez az, akinek őt apám tartja. Ez a részeg és nagyszájú, de mindenekfölött tehetségtelen inkvizítor, ez a szekularizált Torquemada, idióta zsivány és fantaszta. Nem. Apám történetfilozófiája rossz. Mit akarhatunk még? A világtörténet legritkább példányai most megjelentek itt, és Csiba ezeknek egyik bábeli példánya, ez a vérszomjas és apokaliptikus tetű. El vagyok ragadtatva. Ezek tulajdonképpen a legkisebb emberek. Ezek a nyüvek. Az ő nagyságuk a hullaférgek nagysága, így képzelik el a nagyságot és a hatalmat a sakálok. Vajon mi az őrület mértéke? Sokáig játszottunk az őrülettel. A privát bolondériák most az egyéni mértéken túlcsaptak, és a világot elárasztották. Most már legalább látjuk, hogy miről van szó. Őrületünket eddig magunkban hordoztuk, és kizárólag magánéletünk számára tartottuk fenn. Ó, a mérték! Meddig lehetek bolond a magam szakállára? Morál? A moralisták hülyék. Logika? Lélektan? Hülyék. Hol kezdődik az őrület közveszélyes volta? Eddig azt hittük, hogy csak olyan privát őrület van, és ebben az őrületben láttuk életünk legfőbb értelmét. A fontos az volt, hogy legyen valamink, amiben tönkre tudunk menni. Éljen! De az őrületek az egyéni életeken túlcsaptak. Elárasztottak mindenkit. Most megjelentek az őrületek, amelyeken százmillió ember egyszerre tönkre tud menni! Éljen!

Nem, kérem, apám történetfilozófiája rossz. Nézze meg ezt a Csibát, ezt az iszákos és monomániás trotlit, én többször láttam őt reggel, bőrkabátban, csizmában, vezérezredesi sapkában, övvel, pisztollyal, lépéseivel, amelyeket a nagy táncmesterektől a moziban látott. Az utcán ment, vezérkara a nyomában. Azt mondják, alkonyatkor, ha egyedül van, fuvolázik. Most a szemlére siet. Előzőleg az utcákat telerakták hullákkal. Csiba odamegy hozzájuk, és megnézi őket. Őt nem lehet becsapni. Ha a hulla nem friss, pisztolyát kirántja, és dühében lövöldözni kezd, ólomszürkévé vált arcú tisztjeit sorba állítja és üvölt. Ha véletlenül még ép üzletet lát, azonnal kocsit rendel, hogy az árut szállítsák el, és a boltot robbantsák szét. A szemlén a csapatok előtt végigrohan, megáll, beszédet mond és bömböl, hogy az új korszak megkezdődött, mindenki ehhez tartsa magát, ami volt, annak örökre vége, ez itt a győzelem. Aztán a parancsnokságra megy, rendelkezik, hogy melyik házakat fosszák ki és gyújtsák fel, szerencsére, amit öt perccel előbb mond, elfelejti, két vizespohár rumot iszik. Este fuvolázik. Berendeli sajtófőnökét, valami Pázmán újságírót. Pázmán balkezi felesége, mint tudja, a híres Kamilla, a bariton orfeum-énekesnő. Ez a hölgy Csiba vezérezredes, hogy úgy mondjam, őrangyala, az egyetlen lény, aki tőle nem fél, aki, amikor a fővezér őrjöng, mellette van. Nevetgél, és azt mondja neki, oroszlán vagy, mammut vagy, óriáskígyó vagy, cápa vagy, császár vagy. Egyedül Kamilla bírja. Ő tudja, hogy ötpercenként valami újat kell csinálni. Azt, ami volt, kidobni. Azt mondja neki: ebből az őrmesterből csinálj ezredest, ezt az őrnagyot fokozd le, ezt a főhadnagyot lövesd főbe. Miért? Mindegy. Minél eszelősebb, annál jobb. Csak egy fontos, a felfordulás. Csiba az őrjöngéstől a szobában pisztolyával lövöldözni kezd. Esténként fuvolázik. A piszok, a borzalom és a hazudozás fantazmagorikus álmodozással. Te tudod egyedül, hogy ábrándozó természet vagyok, suttogja Kamillának. Csiba tökrészeg és dühöng. Az én lelkem a liliomok szirmánál tisztább. Ez az okkult és hitvány képzelgés kell. Még két pohár pálinkát hajt fel, és önkívületben összeesik. Kamilla most a pamlagra fekteti és betakargatja. Csiba nyög. Szájából a nyál csurog, és időnként reszket. Óriáskígyó vagy, suttogja Kamilla halkan. A népek leborulnak előtted, és vérükkel áldoznak neked. Fáraó! Te vagy a nagy királyságok megalapítója. Ez a tetűvé zsugorodott Caligula. Kint légitámadás van, és az ablakok reszketnek. Az udvarban gépfegyverrel most végeznek ki nyolcvannégy zsidót. Csiba hörög. Látni akarom! Kamilla az ablakhoz vezeti. Kinéz. A hullák ott hevernek. A közelben bombarobbanás. Oroszlán. Csiba az ablakban összecsuklik, Kamilla a pamlaghoz vonszolja, újra betakargatja. Most leül melléje, emlőjét kiveszi, és Csiba szájához teszi. Csiba szopik és nyálazik. Persze a városban erről mindenki tud, és beszél róla, a katonák és a tisztek is. Mi lenne, ha a nap felében nem feküdne holtrészegen? Mikor felébred, véres szemekkel bámul. Kamilla ott ül, esetleg Pázmánnal. Kamilla a vezércikket diktálja. A nép, mint egyetlen ember áll Csiba mögött. Anyák, fogjatok fegyvert, és védjétek meg gyermekeiteket. A győzelem a miénk. Az igazságnak győzni kell. Végre látunk nagy embert, látjuk a nagy sárkányt, aki az ellenség véréből táplálkozik. És este fuvolázik. Csiba hallja, felugrik, és ordítozni kezd. Kint légitámadás. Az ellenség tüzérsége kilenc kilométerről a város középpontját lövi. Minden ember az első vonalba! Az udvaron géppisztoly berreg –

Tiszteljétek hóhéraitokat, hogy hosszú életűek legyetek e földön. Úgy legyen. Hallja?

Ne rántsa be Jusztint. Ha ön ma éjjel Jusztinnal Zorge Bernátot a borpincébe viszi, akkor én önt holnap följelentem. Vegye tudomásul, Zorge Bernát cadik, és ha meg akar szabadulni, úgyis szárnyat növeszt, és elrepül Dél-Afrikába. Ha enni akar, egy tányér babból és egy doboz szardíniából jóllakat ötezer embert. Az öreg nagy csodarabbi, majd segít magán. Fel fogom önt jelenteni, és Jusztint is, és akkor tarkón lövik. Bormester Jusztint és társát zsidórejtegetésért tarkón lőtték. Porfírmondat, tacitusi keménység. Csibának csak egy szót kell szólnom. Ne higgye, hogy Iván ide is eljön, és a várost elfoglalja. Igaz, hogy már itt van, de az, kérem, múló siker. Hallotta a kormány deklarációját? A végső győzelem biztos. Mit akar? Ne reménykedjék. A megtorlás jön! Hamarabb, mint várják. Azért mondom, ne ugrassa be Jusztint. Egészen hülye szegény, lelki üdvösségéért aggódik, és Eszterbe szerelmes, a nő csak a combját mutogatja neki, mire rögtön viszi a baracklekvárt. Mit gondol, ha Jusztin lenne a pincében, Eszter vinne neki baracklekvárt? Még a cadik se vinne neki, pedig neki módjában lenne, hiszen ő csodatevő. Ne ugrassa be, mert elmegyek Csibához, és elmondom, hogy Jusztin a cadikot a padláson rejtegeti a nyúlketrecben. Az én nyulam ketrecében! Hohó! Az én monumentális belga bakom, Ramses, most kénytelen a libákkal lakni. Bár ott van gúnárom is, Lohengrinnek hívom, és az a büdös cadik a nyúlketrecben lakik. Nem vagyok tovább hajlandó tűrni, hogy Ramses ketrecében Zorge Bernát bujkáljon. Ez az értékek teljes összezavarásához vezet, disztingváljunk, kérem, ki a magasabb rendű, Ramses, a belga bak vagy a cadik, akit már régen el kellett volna szállítani Auschwitzba. Nos? Ugye nem tud felelni? Ramses, kérem, nagyszülőkig bezárólag tiszta árja származású, a cadik pedig közönséges zsidó, aki Megváltónkat megfeszítette, s most ezért bűnhődnie kell. Ramses ketrecét visszakövetelem, úgyis fertőtleníteni kell. Nem fogom tűrni –

Ebben a percben Gergely lép be.

Máté, már megint –

Igen, Máté már megint, szól Máté. Ismeri ezt a Bormestert? Ez itt Bormester Gergely, a trónörökös, nős, gyermeke útban van, biztos olyan gorilla lesz, mint ő –

Én vagyok a gorilla, szól Gergely, és leül. Pálinkát tölt.

Jusztin?

Jusztin, szól Máté, zsidót rejteget –

Máté nagyon félti Jusztint –

Máté egyáltalán nem félti, sőt –

Az imént szidtad, és ez azt jelenti –

Ilyen emberekkel vagyok körülvéve. Apám arkangyal, bátyám gorilla, öcsém ájtatos –

És te a patafilozófus, mi? Nem baj –

Sziréna.

Légitámadás, szól Gergely, és ismét tölt.

Máté feláll, a kályhához megy, leguggol, es a kutyát megsimogatja. Fikarc, szól halkan, légitámadás –

Leviszem a pincébe, a bombázás idegeire megy –

Lent maradsz?

Nem. Nekem viszont a pince megy idegeimre –

Máté a kutyát fölveszi és indul.

Távoli bombarobbanás.

Szünet.

Több robbanás, elhárító tűz. Máté visszatér.

Az egész házban csak Fikarcért lenne kár –

Bombarobbanás.

Máté az ablakhoz megy, kezét hátradugja és kinéz. Most az ajtón belép Bormester Mihály.

Itt vagytok?

Nem a bombáktól félek, szól Gergely. Egyedül csak attól, hogy az ablak betörik. Bejön a hideg, és fázni fogunk –

Az ember nem a nagy dolgoktól fél, hanem a kicsinyektől.

Bormester Mihály leül.

Remek. Ahogy így látlak benneteket, el vagyok ragadtatva. Különösen ebben a sűrű és reszkető történeti exteriőrben, a padláson zsidó bujkál, az utcán nyilasok ólálkodnak, légitámadás, téli alkonyat, robbanás, mondom, el vagyok ragadtatva, mindenki gondterhelt, hogy miképpen mentsen meg valakit, még Máté is, legalább Fikarcot, bűbájos népség vagytok ti itt együtt, csókolni való idióták.

Gergely elégedetten szól. Hóhé, Máté, hallod? Ez aztán a hang! Tisztán cseng. Ez a hiteles. A tied rossz utánzat. Ezt tanuld meg –

Máté az ablaknál áll, háttal, zsebre dugott kézzel, és hallgat.

Már régen vártam ezt, nagyon régen –

Csend.

Már régen láttam, hogy ebből mi lesz. Most itt van –

Gergely nevet. Mi baj van? Légitámadás? Fikarc a pincében biztonságban, a többi úgyse számít –

Gergelyt ezennel rendreutasítom, szól Bormester. Vedd tudomásul, hogy közöttünk a legtöbbet tényleg Fikarc ér. Ó, áldott nagy jóság, hogy mindenki meg akar menteni valakit. Vannak, akik az egész emberiséget meg akarják menteni –

Máté meg se fordul, csak köp. Piha. Ilyen az egész. Mintha mindenki Bormester lenne. Nem érdemes itt semmit, spongyával az egészet letörölni és újrakezdeni –

Sziréna.

A légiriadó elmúlt, szól Gergely. Máté, eredj, és Fikarcot hozd fel, mert meghűl –

Régente, szól Bormester, még én is azt hittem. Igaz, régen volt, úgy harminc lehettem. Azt hittem, hogy nála van a lunyacska, és meg akartam ölni. Aztán rájöttem, hogy a lunyacska nincs nála. Hiába öltem meg. Csak, mikor már megöltem, jöttem rá. Hüh, de dühös voltam. Biztosra vettem, hogy nála van, és puff, nem volt nála. Nagy méreg, mi?

Szünet.

A régi bölcseknek igazuk van, az emberélet a csalódások szakaszakaszakadatlan sorozatata. Ó, a régiek nagy bölcsek voltak, ó, nagy bölcs voltál, te tudtad, hogy a legnagyobb csalódás mégiscsak az, ha már valaki, mint én is, a csalódások sorozatatatatától a végsőkig el van keseredve, és magát az emberölésre is elszánta, mert már végére akart járni, kinél is van az a lunyacska, és akkor embert ől, és akkor a csalódások csalódása vár reá, mert kiderül, hogy nincs, nincs. Így jártam én is, mikor megöltem, és ott ültem, és elképzelhetitek, mit gondoltam és mit éreztem. Nincs. Nincs nála. Nem is volt. Sohasem volt nála. Ott feküdt a padlón, én mellette térdeltem és néztem. Egy szót se szólt. Csak egészen kitárta magát, mert a halál nem elzárkózás, hanem éppen kinyílás, és nem erőfeszítés, hanem önfeladás, mondom, belülről kifordította magát, és mutatta, nézd meg, nincs nálam, hiába öltél meg, hülye, itt fekszem egészen nyíltan, minden zsebemet kikutathatod. Nincs. Ott térdeltem, és szégyelltem magam, ez volt legerősebb érzésem, határtalanul szégyelltem magam. Ádám a bűnbeesés után, szerettem volna elrejtőzni valahová, és ha hívnak, nem válaszolni. Nincs nála, és tényleg nem is volt. Ez most már biztos. Ha nála lett volna, lenne valami nyoma, látnám, itt lakott, itt szokott üldögélni. De semmi nyoma nem volt. Micsoda csalódás –

Szünet.

Kinél van a lunyacska? Csiba azt hiszi, a zsidóknál van. Mi meg vagyunk rémülve, és kiáltozunk, te átkozott hülye, nincs náluk, hiába üldözöd őket halomra, nincs náluk. De Csiba csak annál dühösebb, és most már biztosan tudja, csak a zsidóknál lehet. Mindenki a lunyacskát keresi? Úgy látszik. Máté azt hiszi, nálam van. Huccs! Nincs nálam, bármennyire is szeretném, nincs és nem volt –

Gergely szól. Menj, Máté, eredj, mert Fikarc meghűl –

Hermina néni jön be, és híreket hoz. A várost védeni fogják –

A Kiserdőnél, a Horpályon árkokat ásnak –

Holnap minden férfinak ki kell menni –

Körül vagyunk véve –

Holnap még meg lehet szökni –

reggel hét huszonöt, időnként gránát robban, de inkább csak az északnyugati részen a külvárosban, az utcán öregasszony siet a fal mellett, az egyik kosarában kétkilós kenyér és káposzta, hirtelen a kapu alatt eltűnik, az utca üres, és a tér felől géppisztolysorozat. A sarkon először lassan kinéz, a falon statáriumplakát, alatta két holttest, férfiak, az egyik tenyere félig nyitva, nem tudni, hogy adni vagy kapni akar, lábfeje kifelé fordul, nadrágja felcsúszott, harisnyája kilátszik, tarkójából kifolyt a vér, az aszfalton végig és vastagon az utcára, kis tócsába, két rendőr a túlsó oldalon batyus asszonyt kísér, gyorsan visszavonul és vár. A menet elvonul, hirtelen át a téren, le, le a boltba, három lépcső, még szürkület, borús nap, tél, mi az, mi történt? Semmi, már azt hittem, a rendőrség vagy a nyilasok. Disznót vágtak, szalonna van, drága? Nem baj. Két kiló. Liszt nincs. Kukoricadara. Éppen jön Hermina néni, mondja, kenyérért sorba álltak, a gránát bevágott, mind meghaltak, a pék is, a gránát étergázzal volt töltve, a kenyerek megfeketedtek és elégtek, tegnap meg olyan golyókkal lőttek, amelyek felrobbantak, és az ételeket megmérgezték, akik vizet ittak, rosszul lettek, a kenyér megzöldült és megrothadt, a holttestek azonnal feloszlottak, és a repülőgépekről láthatatlan acéltűket dobáltak, millió és millió tűt, egyet mutattak is neki, az emeleteket átfúrták, a Horpályon az egyik tehenet megölték. Még a nőket is összeszedik árkot ásni, a faluból jött valaki, azt mondta, hogy az ellenség fehér lisztet osztott szét az éhező nép között, és külön konyhán főzetett, aztán jött egy ember, és azt mesélte, hogy a nőket és a gyerekeket elviszik, a férfiakat mind agyonlövik, és a legjobb mégis menekülni, de már nem lehet, az egyik ember tyúkjait meg akarta menteni, a másik meg azt mondta, nem visznek el semmit, szóval két kiló szalonna és öt kiló kukoricadara. Hagyma van? Még egy kicsi. Só? Nincs. Liszt lesz? Talán. Ígértek rozslisztet. Ez a sajt száraz, de jó. Tortalapok, mindegy. Krumpli nincs. A péknél van kenyér, de. Szóval ötször annyi? Nem baj. A hátizsákba rakja és indul. Tegyen el nekem lisztet, árát nem kérdezem. Gyertyát és gyufát is adjon. Délután úgy fél öt felé. Az utca üres, a téren két rendőr, két pisztolylövés. A másik oldalon emberek sietnek, a patak felől kocsi jön, paraszt, a szénában az asszony didereg, előtte hordó. A rendőr visszanéz, a kocsi felé indul, mi van a hordóban? Pisztolyához nyúl, mire a paraszt azt mondja, hozza az üveget, kóstolja meg, szóval magának nincs üvege? A kulacsban kis törköly, eladja, úgyis elviszik. Mire a másik rendőr is odajön, kulacsát tartja és iszik. A távolban négy bomba robban szabályos ütemben. Két ember odamegy, adjon nekem is, megfizetem. Menjünk a kapu alá. Odamegy, üveget nyújt. Fizet és körülnéz. A házakból kijönnek, a kocsinál sorba állnak, hallgatagon az üveget nyújtják és fizetnek. A paraszt méri a vizes törkölyt, az asszony a pénzt beszedi. Ott állnak tizennégyen, bomba robban, a ló fejét lógatja, és a paraszt a törkölyt méri, és az asszony a pénzt beszedi. A kocsi mellett tizenkilencen állnak sorba, a téren bomba robban, jön két szuronyos katona, azt mondja, ott törkölyt mérnek, siessenek, a parasztnak már nincs sok.

Légiriadó, Jusztin és Pázmán az utcasarkon egymásba ütköznek, hová fut? Csak ide, itt jó pince van. Jusztin előresiet, le a lépcsőn, kint már a bomba robban, elég távol. Azt hittem, elment –

Dehogy mentem el. Bujkálok. Már nem tart soká. Legfeljebb egy hét –

Talán. Fél?

Már nem tart soká –

Minden második ember szökevény. Nincs mit félni. Tíz nap, két hét. Addig kibírom –

Jusztin a sarokba húzódik, és azt mondja: Segítene? Zsidók. Érti –

Értem. Hol vannak?

Eldugva. Élelem és pénz kellene. Tudja, kevesen vagyunk, Kata, a festőnő, ismeri. Az a csontos nő, nadrágban jár, dróthaja van és mély hangja –

Baskircsev Kata –

Máté nevezte el. Sok pénzt és élelmet gyűjtött. Nem fél. A bujkálóknak főz. Ismerőseihez elmegy, és szó nélkül elviszi a krumplit és a zsírt, még azokhoz is elmegy, akiket nem ismer. Adjon még babot, nem elég, adjon még lisztet és zsírt, hallja? Meg vannak ijedve, és odaadják. Kata viszi el, nadrágjával és mély hangjával. Máté azt mondja, tüneményesen tehetségtelen, s ehhez képest remek képeket fest. Modern képek, csupa őrjöngő színfolt, indián harci tánc –

Szóval segítség –

Élelem és pénz –

Sokan vannak?

A városban mindenfelé szétszórva, kamrákban és fészerekben padláson és fürdőszobaszekrényekben. Már nem tart soká –

Nehéz –

Fél?

Igen. De azért segítek –

Egy hét –

Zákányt ismeri? kérdezi Jusztin.

Őt is elrejtette? Nem szerencsés fogás –

Felesége, gyermeke –

Tudom, négyen vannak. Tudja, hogy –

Tudom. De nekem most ilyesmit nem szabad tudni. Mondják, hogy –

Mindenki tudja –

Ez most engem nem érdekel. Csak az, hogy őt csakis azért, mert zsidó, el akarják hurcolni. Ezt én nem engedhetem. Nekem az mindegy, hogy milyen. Nekem most nem szabad azt mondani, ezt megmentem, mert jó, ezt nem mentem meg, mert nem jó. Kata azt mondja –

Bombarobbanás egészen közel. A falról pereg a homok.

Kata is azt mondja, de ezt én biztosan tudom. Ha elém kerül, hogy megmentsem, akkor, ha tehetem, megmentem. Mindegy, akár igen, akár nem. Azt intézze el ő. Nekem ő nem uzsorás és kapzsi állat, hanem Zákány Simon, akit csak, mert zsidó, meg akarnak ölni –

Miért magyarázza ezt nekem?

Azért, mert nem így gondolkozik –

Pázmán hallgat. A bombázás megszűnt.

Igaza van, szól aztán. Mindegy. Már nem tart soká. Most már ajánlatos a zsidókkal jóban lenni –

Nekünk nincs jogunk válogatni, szól Jusztin. Én ezen sokat gondolkoztam. Ez nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Akivel igazságtalanság történik, azt nekünk meg kell mentenünk –

Pázmán hallgat.

Zákány Simon nekem sem rokonszenves, felesége sem. Fia rosszabb, mint az apja, mert műveltebb. Nem kell. De nekem nem szabad válogatnom, és nem szabad hagynom, hogy elvigyék –

Úgy –

Az öreg Bernát, rabbinus, törékeny kis öreg, nagy szakállal. És Eszter is olyan, mint az öreg Bernát. De nem azért, mert tiszta. Érti? Nekem nem azért kell őt megmenteni, mert tiszta –

Sziréna, légiriadó elmúlt.

Ért engem, szól Jusztin.

Értem, mondja Pázmán. Élelem és pénz, főképpen élelem, majd lesz –

Moch Antal úr szabálytalanul játszik. Moch úr korrekt. Moch úr a neutrális ember, a korrekt ember, az adószámvitelnél főkönyvelő, Moch Antal úr inkorrekt, mert ő korrekt. Főkönyvelő úr, nem veszi tudomásul, hogy a hivatalnok szerepe az emberi társadalomban, hogy azt mondja, holnap, egy hét múlva, nem lehet, szabályokba és rendeletekbe ütközik, a dolog nem olyan egyszerű. A hivatalnok arra való, hogy aki tőle eltávozik, az öklét rázza, és az eszelős dühtől bonyolult átokformulákat suttogjon, és az alvilág nagy vörös és fekete hatalmait idézze. A hivatalnok, kérem, arra való, hogy a hivatalos ürügyével a gyanútlanoknak a kárhozat sötét és maró szenvedéseit megnyissa. Az igazi, vagyis a korrekt hivatalnok irigy, bosszúálló, szívtelen, közömbös, kárörvendő. Moch úr azonban ezek közül egyik sem. Moch úr neutrális. Ő a korrekt ember, vagyis az inkorrekt hivatalnok. Moch Antal úr, a főkönyvelő, neutrális, bizmutember, nincs íze, nincs szaga, nem kelt savreakciót, Moch Antalt nem átkozzák, nem akarja megölni senki, álmában nem jelennek meg dühöngő vénasszonyok, senki reá nyelvét nem ölti ki, nem kíván neki sem kötél, sem golyó általi halált, nem kíván hosszú szenvedést, (rák, tébécé, tabes, vesezsugor, köszvény, paralízis, májdaganat, vese- vagy epekő, asztma), nem kíván neki heveny megbetegedést (tüdő- és vakbélgyulladást, agyhártyagyulladást, hólyaghurutot, vérhast, tífuszt, tetanuszt), Moch úr neutrális, korrekt, inkorrekt, bizmutember, mindennemű savreakció nélkül, semleges massza, főkönyvelő, inkorrekt hivatalnok, aki a hivatalnokok ősi hivatását megtagadja, Moch Antal úr főkönyvelő a hivatalnok –

Quitt Illés régiségkereskedő és műgyűjtő és zálogházi becsüs a pincében pohárgyűjteménye számára bombabiztos fülkét építtetett, minden poharat szénába és papírba csomagolt, a csomagot sorszámmal látta el, katalógust fektetett fel. Egyes szám, XVI. század, olasz kristály, ára 132 sv. frank, hibátlan. Kettes szám, XVI. század, angol, ára 80 sv. frank. A katalógus egyik példányát a bank páncélszekrényébe helyezte, amit Csiba parancsára még három nappal ezelőtt kiraboltak, a pénzt elvitték, a többit az udvarra szórták, a másik példányt magánál tartotta, tegnap a bombatámadásnál a ház kigyulladt, és akkor elégett. És most –

Mit tegyek?

(Kint gépfegyverkattogás.)

Legelsőbben is, szól Jusztin, poharait hagyja el, azok biztonságban vannak –

De nem tudom, hogy –

Senki se tudja, higgye el, senki se tudja –

Ha elvész, a katalógus –

Mit akar? kiált Jusztin. A falat ki akarja bontani, és új katalógust akar írni? Nem időszerű –

Ki kell bontanom, szól Quitt Illés bizonytalanul.

Éhező és üldözött emberek vannak, azokat kell megmenteni –

Quitt Illés hitetlenül néz Jusztinra.

Fontosabb? Tudja, hogy a gyűjtemény milyen érték? Húszezer svájci frank, katalógusár, ilyet nekem ne mondjon, az egész országban az egyetlen, több múzeum meg akarta venni –

Az ellenség a város előtt áll, ostrom –

(Két hulla a statáriumplakát előtt, félig nyitott kézzel.)

(Királytigris –)

(Géppisztolysorozat, robbanás –)

(A bizmutember értesült arról, hogy háború van –)

Quitt Illésné jön be. Két kisebb koffer, konzervek, keksz, kétszersült, alma, sajt, csinosan elrakva, papírszalvéta, alumínium pohár.

Úgy, mondja Jusztin, önök azt hiszik, ez víkend?

A pincét ki kell bontani, szól Quitt Illés, nem hagyhatom, hiszen azt se tudom –

Azt hiszik, ez víkend?

Van itt minden, szól Quitt Illésné, szardínia, pástétom, pirított kalács, diós patkó –

Aztán az asztalra nagyobb, papírba csomagolt ládát tesz. Ez a gramofon, mert mi nagyon szeretjük a zenét, és levisszük az óvóhelyre, és ha unatkozunk, akkor eljátsszuk a Tannhäusert és a Walküröket, mert mi nagyon szeretjük Wagnert –

Úgy, szól Jusztin, önök nagyon szeretik Wagnert –

Igen, főképpen a Tannhäusert és a Walküröket –

Adjanak néhány kiló babot és borsót –

Quitt Illésné tiltakozik. Mi nem eszünk babot, és a mostani liszt nem is jó, mi nem tudjuk megenni, mit gondol, a táskában van gyorsforraló, majd csinálunk teát, a mi gyomrunk a babot nem bírja –

Pénzt adjanak, hogy az üldözötteket támogassuk –

Addig nem megyek, míg a katalógust –

(Gránátok –)

(A világtörténet legritkább példányai az utcán, a szekularizált inkvizítor –)

(Mi nagyon szeretjük a zenét –)

(Nyüvek –)

Majd értesíteni fogom az ellenséget, mondja Jusztin, várjon, amig Quitt Illés úr a katalógussal elkészül –

Quitt Illésné felkiált. Meddig akarnak ostromolni? Csak nem fognak itt napokig lődözni, legyen már egyszer vége, hallja?

Jusztin feláll, és azt mondja, rendben van, közölni fogom az ellenséggel Quitt Illésék óhaját –

Igen, csak szóljon nekik, elvégre nem járja, hogy a békés polgárokat molesztálják, elég, hogy ezek a nyilasok –

(Ez a sok önelégült féreg – bombarobbanás – rendőrjárőr – a ház kigyulladt – a katalógust meg kell írni – de kérem, a táskába még vaniliakrémet is tettem –)

A lépcsőn felsietnek.

(A külvárost lövik.)

Azt hiszi, kérdezi Finta, hogy már vége? Nem fognak visszajönni?

Óvatos ember, mondja Jusztin. Ön szolid ember, csak biztosra hajlandó építeni –

Ez csak –

Aki ma egy fillért ad, holnap aranyat kap vissza. Érti? Okos ember. Menekültek, szökevények, meg kell őket menteni. Aki most őket támogatja, az ostrom után –

De esetleg visszajönnek –

Azt hiszi?

Óvatosnak kell lenni –

Élelmiszere van?

Kevés. Pénzem van. Szerzek mástól is. Biztosítja nekem, hogy ostrom után –

Különleges elbánás, állás, mit gondol! A jövő azé, aki most kockáztat. Én is azért csinálom. Mi akar lenni? Polgármester? Miniszter?

Miniszter –

Meglesz. Akkor majd kiállhat, hogy –

Igazolni fog?

Én önt és ön engem –

Jó. Beszélek Bence Katával, színésznő, van pénze és élelme. Beszélek Pázmánnal –

Már beszéltem vele. Segít –

Főszerkesztő lesz?

Természetesen. Én pedig nagykövet –

Bence Kata primadonna. És Kamilla?

Kamilla is ad? Ő Csiba-párti –

Finta int. Azt hiszi? Kamilla Kamilla-párti. Elég ékszert és bundát és pénzt szerzett Csibától, hogy most az ellenpárthoz álljon át. Kamilla okos –

(Dörrenés, az ablak reszket – bizmutember – mi szeretjük a zenét – két ember a tér sarkában, agyonlőve –)

Simán ment, az öreg Bernátot a kocsi hozta, a kövesúton ott várt Baskircsev Kata, távolról tompa dörgés, néha villanás. Minden rendben. A két Tizig lány is itt van. A Tizig lányokat mindenki ismeri, szőke ikrek, senki se tudta, melyik Dina és melyik Lenke. Apjukat elhurcolták, tegnap este a bomba anyjukat megölte, a lakás romba dőlt. Elmentek Katához, és az ajtóban riadtan megálltak. Mi baj? Majd eldúglak benneteket, itt van egy kis kása. Az egyik eszik, a másik csak néz. Te Dina vagy? Nem, Lenke vagyok. Sose tudom, melyik. Majd akasszatok nyakatokba cédulát. Gyertek, menjünk haza. Kata felmászott a romok közé, Dina ment elöl. Ágyneműt szedtek össze, meleg ruhát, a konyha leesett az udvarra, de a kamrában még volt bab, borsó, margarin, zsír, cukor. Liszt nincs? Itt a ládában. Mi van még? Szappan. Szedd össze, csinálj batyut. Ékszeretek van? Arany a matracban. Szappan. Kata kiszedi, és Dina keblébe dugja. Te Dina vagy? Nem, Lenke vagyok. Szóval Lenke. Most adjátok le a csomagokat. Este lett. Kata kiment az útra, és várt. Te Lenke vagy? Nem, Dina vagyok. Jól van, holnapra akasszatok nyakatokba cédulát. Bernát bácsit betuszkolták a borpincébe. Gyertya égett, Zákány Eszter a vacsorát főzte, köleskása hagymával. Egyetek, lányok, készítsetek fekhelyet Bernát bácsi mellé. Te Lenke vagy? Nem, Dina vagyok. Holnap majd az élelmet is elhozzuk. A távolban tompa dörgés. Menni fog, csak ne tartson soká. Egy hét. Reggel a szürkületben átment Bormesterékhez, éppen akkor jön két katona és egy civil. Házkutatás. A padlásra mennek, és mindent felhánynak. Nincs zsidó. A pincében nincs. Melyik maguk közül Bormester Jusztin? Én vagyok. Velünk jön a parancsnokságra –

Tudtam, hogy ez lesz a vége, szól Máté, tarkólövés –

Gergely tanácstalanul áll, és Baskircsev Katára néz. Mit tegyünk?

Bormester Mihály a kályha mellett ül.

Légiriadó.

Semmi baja sem lesz, mondja Bormester halkan.

Kata odalép. Biztos?

Bormester int. Mindig tudtam, hogy Jusztin ezt a találkozást nem fogja tudni elkerülni –

Milyen –

Csiba. Az apokaliptikus féreg. Ez a Csiba keresi azt, aki tőle nem fél. És én csak egyetlen embert ismerek, aki tőle nem fél, és az Jusztin. Másfél óra múlva itthon lesz –

Gergely az órára néz. Nyolc óra negyven.

Bombarobbanás. Az ablak reszket.

Honnan tudja? kérdi Kata.

Igazán nem nehéz, szól Bormester. Üljön le. Máté, ülj le, és ne idegeskedj. Jusztin másfél óra múlva otthon lesz –

Egyáltalán nem aggódom –

Jár a szád. Derék fiú vagy, de a filozófia. Nagyon is aggódsz. Kishitű. A filozófia és a kishitűség. Jó téma. Dolgozd ki. Nem baj, kihevered –

Honnan tudja? kérdi Kata.

Négy bombarobbanás, közelebb.

Nézze csak meg jól ezt a Jusztint, az ő szótlan ethoszával és józan, cseppet sem túlzó vagy enthuziaszta, csaknem színtelen önfeláldozásával, az ő világos és tiszta és egyszerű gondolataival, amelyeket olyan könnyű megvalósítani. Semmi pátosz –

Igaz –

Persze hogy igaz. Az ő életének értéke abban van, hogy kísérletet tegyen ilyen kristálytiszta józanság megvalósítására, mondjuk így, ilyen szillogizmusmentes és átlátszó ember megvalósítására. Érti?

Értem –

Két bomba egészen közel.

Még pontosabban úgy mondanám, hogy ő magáról mindennemű megszállottságot tudatosan levakar, és magában semminemű fixa ideát nem hajlandó megtűrni. Semmi zűrzavart. Semmi filozófiát. Fülelj, Máté, Jusztintól sokat tanulhatsz. Máté még az Übermensch jegyében áll. Jusztin már előrement a tiszta ember felé. A megszállottságokat te is kineveted, Máté, de semmi egyebet nem tudsz, csak kineveted azokat és pont. Belátod? Még csak az kéne, hogy be se lásd. Jusztin továbbmegy. Ő ezeket a rögeszméket magából kidobálja, és azokat állandóan keresi, és ha egyet fülön csíp, tikk, körmére teszi, mint a bolhát, kivégzi, és utána kezet mos. Piha. Eggyel kevesebb. Nagy dolog. Azt merném mondani, hogy valamennyiünk közül Jusztin a legveszedelmesebb őrült, mert az ő fixa ideája, hogy normális ember akar lenni. Érti?

Értem, szól Gergely.

Szabályos ütemben, egy, kettő, három, négy bomba. A ház reszket.

Nos, ez a színjózan és kristálytiszta ember nem egyéb, mint annak a másiknak a visszája. És ellenfele. Melyik másiknak? Annak az embernek, aki semmi más, mint a felfordult zűrzavar, a bábeli rögeszme, a meghülyült Übermensch, a színtiszta őrült, az idióta pátosz és a nagyszájú hazudozás. Ezt én már nem is tartom szorosan véve embernek. Ez a Csiba, mondjuk, szélsőséges határeset, az állatszelídítő, a diktátor, vagyis a táncmester, ahogy Máté őt igen találóan elnevezte. Én ezt, mondom, már nem tartom embernek. Ez a lény bárgyú tébolyában tulajdonképpen kolosszális szakrilégium. Lehet, hogy igazam van, amikor őt Isten karikatúrájának mondom, ez az antikrisztusi bolond, eszelős őrjöngésében, aki saját önkényes fixa ideáin kívül mást elismerni nem hajlandó, de nem is tud, ez a mikroba, amely magát arkangyalnak képzeli. Tud ön, Kata, követni?

Jól. Ön –

Két bomba egészen közel. A szomszéd házban az ablakok összetörnek.

Mondani akar valamit?

Igen. Ön úgy beszél, mintha –

Kitűnő érzékre vall. Igaza van. Elvégre kell, hogy Jusztinnak segítséget nyújtsunk –

Ez őt segíti?

Jobban, mintha ott lennénk, és Csibát leütnénk. Ez neki olyan világosságot ad, hogy –

Értem. Olyan, mint az –

Mondjuk –

Vén pietista, szól Máté.

Bombarobbanás, gépfegyverzaj. Ablakcsörrenés.

Bormester nevet. Mátét a vallásos szemérem jellemzi. Hallgass meg, Máté, tanulj tőlem valamit. Sohasem fogsz üdvözülni vallásos atrocitások nélkül. Gondolj Jákobra –

Ne hagyjuk Jusztint egyedül –

Ő nincs egyedül. Bernát bácsi, az öreg rabbinus jól jellemezte őt. Neki szabad büntetlenül a jót tenni. Kivételes nagy dolog –

És –

Bomba. Egy, kettő. Gépfegyver.

Tudja, ez a bábeli barom őrjöngve keresi azt, aki tőle nem fél. Keresi azt, aki rajta átlép, mint a döglött kígyón, óvatosan, nehogy megérintse, és közben orrát befogja. Diabolikus szimatával népeket képes kiirtani, abban a reményben, hogy az az egy is közte lesz. Mint ahogy az újszülötteket kétezer év előtt halomra mészárolták. De ez az egy mindig megmenekül. Jusztin nem fél senkitől. A táncmester viszont mindenkitől fél, és amikor valakire ránéz, azt mondja: ez az? Biztosan ez az. A pojáca és a hóhér. Mert ez a vér és a vicc kora. Fegyház és szatíra. Alvilági rémkomédia. Ennek az istenkarikatúrának, ennek az antikrisztusi bestiának legalább egy percre találkoznia kell azzal a szenttel, aki nem gyűlöli, s ezért nem fél tőle, és nem nézi le és nem veti meg, aki tisztán és nyílegyenesen átlép rajta, és azt mondja, nem, ilyet nem csinálok, nem ezért vagy azért, morál vagy egyéb pátosz, nem csinálok ilyet, mert ez rossz. Érti? Rossz. Ez így nem jó. El kell vetni. Így semmire sem megyünk. Ez csak őrjöngéshez vezet, mint ahogy ahhoz is vezetett, hiszen itt az eredmény, az éhező város, a házak égnek, az utcákon holttestek, rémuralom, a bombák zuhognak, romok, reszketés, borzalom, sortüzek és gránátok és. Micsoda és? Ez így nem helyes. Ezeket a rögeszméket fel kell számolni. Ez így nem megy tovább. Egyszerűnek kell lenni. Übermensch? Elég volt belőle. Most már ideje, hogy kijózanodjunk. Elég sokba került. (Először négy, aztán hat bomba, elhárító tűz, gépfegyver.) Nyíltan kimondom, úgy, ahogy gondolom. Ez a diabolikus barom minden ilyen Csiba-szerű emberben mint nagyhatalom van jelen, és az egész földön minden ember életét ki akarja forgatni és össze akarja törni és le akarja igázni és halomra lőni és megkínozni és megnyúzni és a házakat lerombolni és a városokat feldúlni és az erdőket fölperzselni és a hegyeket felforgatni, és ennek a rémlátomásnak egyetlen komoly ellenfele van, egyetlen, mondom, emellett kitartok (gépfegyvertűz), és ez a színtiszta és józan ember, ahogy mondom, az őrületmentes, a szillogizmusmentes ember, akinek nincs fixa ideája. Én tudom (bomba), még mielőtt közbeszól, hogy Jusztin, mint az imént mondtam, nem egészen józan. Úgy látszik, hogy ez az ember ideiglenesen csak mint az őrület egy faja valósítható meg. Ezt én tudom. De kérem, ez az őrület az egyetlen józan dolog, vagyis, kérem szépen, ez a fixa idea az egyetlen helyes. Miért? kérdi. Mert ebben már nincsen semmi karikatúra. Ez már valódi. Amit ő csinál, az egészen egyszerű, érti?

Értem –

(Két bomba, távolabb gépfegyver.)

Hány óra, Gergely?

Kilenc óra öt.

Még egy óra és öt perc –

Jusztin a szobába lép, sürgősen és kíváncsian, körülnéz, három lépést tesz előre, aztán megáll és csodálkozik.

Mi az? Kit keres? kérdi Csiba.

Az asztal mellől feláll, és kezét fölemeli.

Jusztin mereven Csibára néz és vár.

Kit? Kit keresek? A. A –

Bizonytalan, valamit mondani akar, de aztán inkább így szól: Csiba, igen, illetve Csiba fejedelmet keresem. Azt hittem –

Mit hitt? He? Mit hitt? Én vagyok –

Jusztin fejét rázza és int.

Ön nem a fejedelem –

Én vagyok –

Jusztin előrelép, és arcába néz.

Azt hittem, szól, hogy ön elszánt ember. Azt hittem –

És? És mit hitt? He? Én vagyok –

Azt hittem. Ön nem elszánt –

Csiba most előrejön. Pálinkát tölt és iszik.

Hogy mondta? He? Mit mondott?

Ön fél, mondja Jusztin, és egyenesen Csiba arcába néz. Úgy értem, fél. Ön tudja, hogy –

Csiba kezét nadrágja zsebébe dugja, lábát szétveti, és komolyan figyel.

Miket mond ön itt? Mit akar? Én a fejedelem vagyok. Én vagyok a fejedelem –

Jusztin a padlóra néz. Úgy tesz, mintha ez egészen mellékes körülmény lenne.

Cserbenhagyták, szól azután. Itt hagyták néhány ezer emberrel. Kevés élelem, kevés lőszer, védje a várost –

Jusztin szemét a padlóról fölemeli, és ismét Csibára bámul. Csiba ismét pálinkát tölt és iszik. Ott áll szétvetett lábakkal, és nevet.

Fél? Fél? Azt mondta?

Igen, felel Jusztin halkan.

Szünet.

Ahogy most önt látom, még inkább hiszem. Ön fél. Ön a győzelemben egyáltalában nem hisz. Ön tudja, hogy ezzel a silány és selejtes néhány ezerrel itt semmit sem tud kezdeni. Csupa öreg és fáradt ember, néhány tacskó, akinek kezében sohasem volt fegyver. Kevés élelem, kevés lőszer. Mit akar? legfeljebb egy, két, tíz nap, és vége, cserbenhagyták, és nem fogják megmenteni. Ön kétségbeesett ember. Tudja, hogy vége –

Csiba kezét zsebéből kirántja, karját szétveti és hahotázik.

Majd meglátja. Egy hét múlva? Egy hónap múlva! Egy év múlva! Én itt vagyok, és itt maradok. Minden utcát, minden házat, minden szobát külön védeni fogok. A város romhalmaz, kő kövön nem marad, akkor a pincébe bújok, és onnan harcolok tovább, és penészes lisztet eszünk és koplalunk, de a várost védjük, és kő kövön nem marad –

Igen, ez az, amit úgy mondtam, hogy ön fél –

Csiba tölt, iszik és nevet.

Ilyen emberekkel nincs mit kezdeni. A régi korszak emberei, elpuhultak, elveszett emberek –

Csiba fenyegetően pisztolytáskájára csap.

Az ilyeneket ki fogom irtani –

Szünet.

Én igenis elszánt vagyok. Én tudom, hogy a végső döntés előtt állunk. A történelem rajtam fordul meg. Én fogom seregünket győzelemre vinni. Én vagyok a fejedelem. Nem fogom tűrni, hogy az elpuhultak a csapatok hangulatát megrontsák.

Tölt és iszik.

Én csak egy célt ismerek, a végső győzelmet. Maroknyi sereggel. A nagy hadsereg a kicsinyen felmorzsolódik, és a kicsinyé a diadal. Ön azt mondja, hogy ez értelmetlen? Kő kövön nem marad, és a város ég, és mi a pincékben harcolunk tovább a végső győzelemig. A köveket is védeni fogjuk, a maroknyi sereg a támadást visszaveri, és az ellenség felőrlődik. Nincs szükségem a polgárságra. Egyedül védjük, száz és száz ellenség ellen, éhezve, a végső győzelemig –

Most az üvegből iszik.

Igen, szól Jusztin egészen halkan, ez az, amit én úgy mondok, hogy ön fél. Ön már nem is tud gondolkozni –

Csiba harsog a nevetéstől.

Majd meglátja! Házról házra megyek, és minden élelmiszert lefoglalok. A polgárság majd árkot ás, és barikádot épít. A szökevényeket fejbe lövetem. Ezer ember! Tízezer ember! Mind. Ez nem olyan háború! Egyetlen intésre tízezer ember! Tudja, hogy mi az a fejedelem? A téren áll tízezer ember. Asszonyok és öregek és árulók és elpuhultak, nincs rájuk szükség, csak az élelmet fogyasztják. Kezemet fölemelem, egyetlen sortűz, és tízezer ember ledől. A várost megmentem. Ez nem olyan háború. Minden követ védeni fogok. Kályhacsövekből csinálok ágyút, és barikádokat emelek. Minden lakás erőd. A pincékből fogok harcolni. Minden lépés száz és száz ember életébe kerül. Az ellenség elvérzik. Én erős kéz vagyok. Aki igazságról beszél, azt agyonlövetem. Csak a győzelemről szabad beszélni. Nincs szükségem az igazságra. Erős kéz vagyok, és nem ismerek más célt. Végső győzelem. Karomat fölemelem, és tízezer ember ledől.

Az üveget felkapja, és megissza a tartalmát. Szeme kimered.

Igen, szól Jusztin, és Csiba arcába néz. Igen. Pontosan ez az, amit én úgy mondtam, hogy ön fél. Ön már gondolkozni sem tud, és szíve sincs, és beleőrült abba, hogy egyedül van és vége van, és semmi sem mentheti meg. Ön már mindent elvesztett, és már csak fél –

Csiba ingadozva fel-alá kezd járkálni, kezét hátul összefogja. Aztán közvetlenül Jusztin előtt megáll, gallérját megfogja és megrántja.

Ébredjen föl. Agyon fogom lövetni, akkor majd fölébred. Ez nem olyan háború. Ez a pincelyukak és a kályhacsövek háborúja, itt egyetlen cél van, a végső győzelem. A várost nem adom fel, a maroknyi sereg százezreknek ellenáll, a város romokban hever, és az ellenség tehetetlen. Hallja? He? Érti már? Ez önnek a félelem?

Jusztin bólint.

Igen, ez az.

Csiba bömbölni kezd.

Agyon fogom lövetni. Vegye tudomásul, hogy a várost védelmezni fogom, és kő kövön nem marad, és az ellenség elvérzik. Fel fogom morzsolni. Ne számítson kíméletre, el fogom koboztatni, egyetlen intésre tízezer ember, nincs szükségem az igazságra –

Jusztin egy pillanatig áll, aztán azt mondja: Majd holnap eljövök, és válaszolni fogok –

Csiba feláll, járkál, inog, leül, fejét lehajtja, szájából szivárog a nyál.

Végső győzelem, a maroknyi sereg és a százezer ellenség, egyetlen intésre tízezer ledől –

Holnap majd eljövök –

Az ostromállapotot kihirdettem, büntetése halál. Érti?

Holnap majd eljövök –

Aki ellenáll, azt agyonlövetem, ostromállapot –

Jusztin lassan megfordul, meggondoltan az ajtóhoz megy és kilép.

Hol az őrség? kérdi a katonától.

Balra a második ház, az iskola –

Jusztin elmegy. Nem siet. Az utcán. Légitámadás. A bombák messze robbannak. Az őrségen mindenki alszik. A földön pálinkásüvegek.

Hol a parancsnok?

Az őrmester feláll.

Csiba vezérezredes parancsa –

Mi –

A vezérezredes parancsa, ostromállapot –

Az őrmester dülöng.

Jusztin lármázni kezd. Részeg? Jelenteni fogom –

Az őrmester dülöng. Mi –

Jusztin erre a csajkát az asztalra vágja. Ostromállapot –

Kimegy, és az ajtót becsapja.

a legrövidebb úton lohol haza, a riadó elmúlt, a tüzérségi belövések elég sűrűek, a város középe felé két gránát süvít. Tíz óra tíz perc, félóra, azonnal indulunk a borpincébe. Gergely négy takarót csomagol, Máté a kosarába fekteti Fikarcot, és letakarja. Miért? Nem érted. Itt elkapnak bennünket. Ostrom, kilenc kilométerre vannak. A várost védik. A borpince biztos. Elbújni Csiba elől, elbújni a bombák és a gránátok elől. Nem érted? Gergely kibírhatatlanul amuzikális és humortalan.

Gyerünk. Máté viszi a zsákot és Fikarcot. A császárnőért visszajönnek. Tud jönni? Talán. Nem, ilyen állapotban. Egy hét múlva itt a gyerek. Visszajövünk, addig pakoljon, ami kell, fehérnemű, ágynemű, párna. Takaró, mondja Gergely, sok takaró. Élelem, amennyi csak lehet. Visszajövünk, félóra. Indulnak. Két gránát. Bomba. Ostrom. Zákányékat és az öreg Bernátot nem lehet egyedül hagyni. Esetleg egy hét. De nekünk is jobb. Gránátmentes, nyilasmentes. A kövesút közepén bombatölcsér. Ott jön Fenyő Rafael klasszika-filológus, hegymászóruhában és bakanccsal, feleséggel és öt gyerekkel, futnak. Borpince. Öregasszony, batyuval. Mezítlábas, szakállas öreg, Armeniusz Armén, a mezítlábas apostol, hátán szalmazsákkal, tarisznyával, kezében kosár, káposzta, sárgarépa, dió, nyers koszt. Egy fiatalember taligán szalmazsákot és tábori ágyat tol. Edények. Zsák. Borpince. Bombamentes. Ostrom. Két nap, három hét, négy hónap, fél év, öt év, hatvanhét év, ostrom, tizenegyezer-ötszázkilencvenkét év –

A borpincében már huszonketten, most jön még Fenyő Rafael és neje és öt gyermeke, az huszonkilenc, a négy Bormester és a császárnő, az harmincnégy, Fikarc, harmincöt, Armenius Armén, a tábori ágyas fiatalember harminchét. Ez a hely az enyém, előbb voltam itt, foglalt hely, kikérem magamnak, a tűzhely mellett, ez nem járja, mit gondol, ki vagyok én. Tanár vagyok, öt gyermekem, a kutya valagába (hallod, Fikarc, rólad beszélnek), maga disznó. Baskircsev Kata már ott van a Tizig lányokkal, rántott levest főz, Zákányéknak kiosztja, majd fát kell szerezni, szól Jusztinnak. Jól van, de előbb elmegyünk haza, félóra múlva itt leszünk.

A kövesúton még egy bombatölcsér, gránátok és aknák, távolról gépfegyver. Minden élelmet, amit csak lehet. Gergely, vedd ki az ablakokat, és tedd a kamrába. Minek? Kihűl a lakás. Hülye, vedd ki, mert ha bennhagyjuk, betörnek, és amikor hazajövünk, nem lesz ablak. Gergely kibírhatatlanul humortalan. Nem is Bormester. Máté a könyvespolcot felborítja, az íróasztalból a papírt kiszórja, a székeket feldönti. Adjatok borsót, lencsét, babot, lisztet. Gergely bámul. Mit csinálsz, őrült? Máté dühös. Humortalan, nem is Bormester, Jusztin, magyarázd meg neki –

Jusztin azt mondja: Tudod, Gergely, Máté a lakást feldúlja, hogy aki bejön, azt higgye, már kirabolták, s akkor nem visz el semmit –

Értem, kiált Gergely.

Csakhogy –

A sót szétszórja, a képeket a falról ledobálja, a falat piszkavassal összekaparja. A padlóra hamut hint, a szekrényeket feldönti, s aztán megáll.

Kakált-e már ma reggel Bormester Gergely?

Nem, szól Gergely meghökkent arccal.

Akkor a lexikon tetejére kakáld ki magad –

Gergely tanácstalanul néz. A lexikonra?

Igen, arra a sötétkék vászonkötéses lexikonra, Enciklopedia Britannica, az a kötet, amelyben Lawrence Sterne-ről szóló cikk van. Sterne tulajdonképpen e korszak értelmi szerzője. A Tristram Shandy az őrület kinyilatkoztatása. Európában az egyetlen mű, amely a mértéket helyesen veszi. Mindenki arról beszél, hogy a nagy ellenség a betegség, és egészségesnek kell lenni. Vagy a bárgyú moralisták, hogy az ellenség a rossz, és jónak kell lenni. Sterne tudja egyedül, hogy a baj nem a betegség és nem a bűn, hanem az őrület. Nemhiába apánknak, Mihály arkangyalnak mindennapi olvasmánya. Ah! Nézz körül! Ezt a világot Sterne teremtette. Egyetlen beteg sincs közöttünk. Bűnösek? Dehogy. A legjobb emberek. Mindegyik a másik javát akarja. Ez a kor Tristram Shandy kora. Sterne persze volt olyan óvatos, hogy úgy tüntette fel, mintha az őrültség mindenkinek privát ügye lenne. My madness is my castle. Mindenki beugrott neki. Még én is. Csak a főőrült, Mihály arkangyal nem. Minden tiszteletem az övé. Mihály arkangyal észrevette, hogy senki se lehet saját szakállára őrült. Az őrület ragály. Mindenkit, aki reá néz, inficiál. Az őrület őrjít. Nézz körül. Amit látsz, azt az őrület csinálta. A végponton vagyunk. Kimondták, hogy –

Majd máskor, szól Jusztin, alaposabban kifejted –

Most –

Máté karját kitárja és felkiált: Megakadályozol abban, hogy Sterne-teóriámat kifejtsem? Tiltakozom –

Igyekezzünk –

Miért?

Ostrom –

Mit mondtál? Ostrom? Bomba? Csiba? Hohé! Micsoda tanítványa lennék a nagy Lawrence Sterne-nek, ha e merőben fiktív mellékkörülményektől magamat zavartatni engedném? He? Ostrom? A rögeszme a valóságnál fontosabb. Hallod? Valódi sterne-i tétel. Először jönnek a rigolyák, aztán következik a valóság. Örök emberi tudás. Emlékezz csak az Iliász-ra. Ajász, mielőtt a dárdát elhajítja, ötszáz szavas beszédet mond, Hektór udvariasan vár, aztán válaszol, szintén hatszáz szóban. És a Bhagavadgita? Arzsuna a csatába való rohanás előtt két perccel Krishnával döntő metafizikai eszmecserét folytat. A hősök minden nagy eposzban a kritikus pillanatokban beszédeket tartanak –

Gergely hahotázik.

Jusztin megáll. Azért mégis –

Nem hagyom magam megzavarni. Vesszen a valóság, éljen a rögeszme –

Szónoki állást vesz fel.

Igen tisztelt hölgyeim és uraim, Lawrence Sterne föltette a legnagyobb kérdést, amit ember föltehetett: meddig mehetek el a nevetéssel? Kiderült, hogy ez a határ messze túl fekszik mindazon, amit eddig hittek. Szeméremből, de inkább képmutatásból, e kört szánalmasan leszűkítették. Ahol a hülyék már régen sírnak, ott a nagy Sterne még mindig hahotázik. A humor van a legmélyebben. A humor a maya utolsó fátyla. A legszentebb fátyol. Az utolsó valóság. A humor alatt már csak a semmi van. Az örvény. Ezt tudta Sterne, hölgyeim és uraim. Képzelem, hogy röhögne most, ha ezt az ostromot látná. Uncle Toby ostromszakértő volt, a mai hadvezetést biztosan mindenestül elvetné. Stratégiai dilettantizmus. De, tisztelt hallgatóim –

Máté –

Sterne nagymesterünk a legnagyobb a társadalomtudomány területén volt. Az ő nevéhez fűződik a nagy fölfedezés, amelyet én itt önök előtt most a következőképpen foglalok egybe: társadalomnak nevezzük azt az emberi közösséget, amelyben mindenki abból él, hogy a másiktól saját elintézetlen ügyeit kéri számon. Ahol az ember abból él, hogy a saját őrületéért a másikat vonja felelősségre. Önök felültek a szcientifizmusnak, e szigorú és kedélytelen mítosznak. Azt hiszik, hogy a társadalom valami objektív, és önöktől függetlenül van. Sterne fölfedezte, hogy a társadalmat az egyéni őrületek teremtik. A társadalom, kérem, a rögeszmék keltette traumából keletkezik. Ha őrületünkből valamely napon egyszerre csak kigyógyulnánk, kiderülne, hogy társadalom nincs. E pillanatban még nincs módom kifejteni, hogy –

Máté –

ez miként történik, de legközelebbi előadásomban ezzel foglalkozom. Éljen Sterne! Éljen a Tristram Shandy! Éljen az öreg Shandy! Éljen uncle Toby! Éljen Trim tizedes! A hallgatóság türelmetlen, mert azt mondja, hogy az ostrom megkezdődött, és sietni kell. Tisztelt hallgatóság, a Tristram Shandy-ből önök azt is megtanulhatják, hogy mi az ostrom, az ágyúzás, a háború, sőt azt is, hogy mi a béke, a jólét, a nyugalom, szóval azt, amit az idióták történetnek neveznek, és arról beszélnek, hogy hatvan év és százötven év és nyolcszáz év és hétezer év és tizenötezer év, szóval ez a bárgyú történelem, a nagy számok tudománya. Mi, kérem tisztelettel, a valóságban nem ebben a tízezer évben élünk. Jöjjenek ide, és hallgassák a gránátok sivítását. Mi ezekben a fél másodpercekben élünk. Bravó! Mi nem ezer évig reszketünk, hanem háromnegyed pillanatig. Mi nem a harmincéves háborúban élünk, hanem a lehető legközvetlenebb mozzanatokban, és ha koplalunk, akkor, kérem, a történettudós úr ne mondja, hogy a város ostroma alatt az éhség három hónapig tartott, mert ez szemtelenség. Az éhség nem a három hónapban van, hanem az én gyomrom görcsében és az égő agyvelőmben és idegeim delíriumában –

Jusztin felkiált: Máté –

Máté körülnéz, és nyugodtan int. Aztán Gergely felé fordul.

Csak kakálj csendesen, ezzel megelőzöl mindenkit, aki ide akarna kakálni. Mégiscsak más, ha valaki a családból –

Értem, szól Gergely.

Csakhogy érted. Még utóbb muzikális leszel. Csináld csak, mi nem nézünk oda –

Jusztin a kályhát is feldönti, a szekrényt a kamra ajtaja elé tolja, de ajtaját beveri.

Éppen akkor jön Hermina néni. Újfajta gránátot használnak, gázgránát, az Üszök utcában az egész ház meghalt, színtelen gáz, még kutyák is megdöglöttek. Szegény Fikarc. Szent ég, kijárt itt, kiraboltak! Disznók, ott a könyvre rárondítottak. Majd később, Mina néni, most csomagoljon, kosztot, mindent, amit csak tud, edényt, indulunk a borpincébe, a többiek már ott vannak. Bomba, négy gránát, újfajta gránátot, szegény Fikarc. Indulás. Gergely megy elöl, zsírosbödön, liszt, só, bab, lepedők, takarók. Gépfegyverkattogás, aknák, újfajta aknák, hétezer fokos hőléggel töltve, a vasúti sínek úgy égnek, mint a papír, gyerünk, a kövesúton még két bombatölcsér, messziről látszik, jön egy magas úriember ügetve, szalmazsákkal, feleséggel, a bizmutember, Moch Antal, a korrekt ember, a borpincébe, mögötte Pázmán és Kamilla bukdácsolnak, és fejüket kapkodják, négy bomba.

A borpince létszáma negyvenkettő, Hermina néni negyvenhárom, Kamilla és Pázmán negyvenöt. Még jönnek, most jön Kolophon úr, a zenetanár, hátán matraccal, hóna alatt csomag és takaró. Nincs hely, menjen máshová. Kolophon úr megáll, és csomagját leteszi. Mina néni, rendezkedjen be, Baskircsev Kata átveszi a konyhaparancsnokságot, van még otthon valami? Krumpli? Zsír? Jó, menjünk.

A kövesúton még négy bombatölcsér, és egy idősebb és egy fiatalabb asszony felpakolva liheg. Az ellenség már a Kiserdőnél van, hat kilométer. Csak Csibával ne találkozzanak. Hol a krumpli? Itt egy üveg rum. Gergely iszik, csak egy slukkot. Igyál, szól Jusztinnak. Jusztin iszik. Mindent egy takaróba dobálnak, gyerünk. Még egy slukkot. Az utcán katonák. Várnak. Most mehetünk –

A borpince létszáma ötvennégy. Nincs hely. Most jön a félszemű Linkó úr, batyuval, nincs hely, menjen máshová. Azért egy kicsi még. Nincs hely. Kint lőnek. Most jön egy pofaszakállas ember. Kicsoda maga? Cukrász. Bravó, éppen cukrászt kerestünk, gyorsan csináljon dobostortát. Hallja, miért választott ilyen időszerűtlen foglalkozást? Én nem tudtam, kérem, kint lőnek. A cukrász odamegy a tizedes és a rokkant közé, szalmazsákját begyűri, még van egy hely, csak éppen. A tizedes csapkod, nincs hely, hallja? Kint lőnek. Én nem vagyok úr, hallja? Én nem is akarok úr lenni. A parasztasszony azt mondja fiának, gyere, ne bámulj. A trafikosnő lefekszik. A rikkancs pakol. Szemle a batyu fölött. Egy kiló szalonna, egy darab margarin, kis üveg, seprű, krumplipogácsa. Ostrom, egy hét, tíz nap, öt nap, két nap, két hét, nyolc hónap, százötvenezer év. Kint lőnek. Létszám ötvenhat és Fikarc. Rella sarokhelyet vívott ki Fenyő Rafael mellett, öt gyerek. Fenyőné a kicsit bilire ülteti, nyomi, nyomi. A kicsi nyomi. Rella előveszi füzetét, és lapoz. Rella nagynénje Amerikában van, Connecticutban, milliomos, millióját Rella fogja örökölni. Még tavaly füzetet vett, és abba felírta, hogy a milliót, ha megérkezik, hogyan fogja elkölteni. Jótékony célra, templomra, kriptát vesz, szüleit exhumáltatja, aztán megveszi a kétemeletes házat és a lakk félcipőt a Hosszú utca sarkán és a rekamiét és a kombinált szekrényt és a szardíniát. Amerikai millió. A füzet ellett zsírosbödön, kétkilós kenyér, bab, sült kacsa karácsonyról, három deci kadar, só, paprika és az amerikai millió.

Fát kell hozni, szól Baskircsev Kata, Jusztin és Gergely kimennek. Armeniusz Arménnek van fűrésze, a tizedesnek van fejszéje, a kövesút mellett a bódét szétverik, és két gerendát hoznak. Fenyő Rafael klasszika-filológus tanár kislánya nyomi, nyomi, a bili feldűl, pfuj, kiált a trafikosné. Rella az amerikai milliót gyorsan eldugja. A tizedes kiabál: Én nem vagyok úr, és nem is akarok úr lenni. Feldőlt, szól Rafaelné.

Ezt még kibírjuk, de ha innen kimegyünk, minden más lesz, szól Máté. Bormester Mihály vigyorog. Siheder vagy, Máté, még sokat kell tanulnod. Máté felnéz. Rosszabb lesz, szól Bormester Mihály, mert ez még nem az utolsó. Ez még nem a pokol feneke. Nem mondom, elég közel van hozzá, de még nem az. Meglátod, ez nem az utolsó. Ha majd meg fogod látni, gondolj rám. Nézd ott azokat, akik egymásra vicsorítanak. Fenyő Rafael az imént a trafikosnétól ellopott egy darab kenyeret, és gyorsan zsebre dugta, most falja. A tizedes nem akar úr lenni. Rellától ellopott egy darab margarint. Látod? Ez lesz. Ugyanaz, de még rosszabb. Ez még nem az utolsó.

Bernát valamit héberül nyivákol. Mi az? kérdezte Jusztin. Hagyjátok abba a káromlást! Ne törődjön velük, szól Jusztin. Ez a vén cadik humortalan, mint Gergely, szól Máté. Baskircsev Kata és a két Tizig lány a bablevest kiosztja.

Klozettet kell csinálni, mondja Baskircsev Kata. Nem lehet kimenni. Az előtérben valami gödröt. Helyes, gyerünk, ássuk meg. Este krumplipaprikás, a Tizig lányok mosogatnak, és az edényt elrakják. Mina néni, vigyázzon, senki ne lopjon, az előbb láttam, sokan lopnak. Fenyő Rafael lopott a tizedestől kolbászt és Pázmán Rellától süteményt. Kint lőnek. Két nap. Ostrom. Négy nap, hat nap, két év és három hónap, tíz óra és öt perc és hatszáznyolcvankilenc év –

A Bormester-saroktól befelé, tehát nem a kijárat, hanem ellenkezőleg, csaknem pontosan északra, egészen kevéssel, mintegy négyfoknyi keleti elhajlással, a kilencedik, a pince délnyugati sarkától hét méter és tizenhét centiméternyire észak-északkeletre, vagyis a borpince nyugati-keleti vonalával szemben fekvő oldalán, csak nyolc centiméter elhajlással, pontosan Pázmán és Kamilla, illetve Kamilla és Pázmán lakóhelyével szemben, ettől mindössze a középút (főútvonal, Broadway, sugárút, főutca, Kossuth Lajos út, Champs-Élysées, Üdvözültek útja), a közlekedés egyetlen útjának másik oldalán lakott az a huszonegy-huszonkét éves, erős állkapcsú, borotválatlan, sebhelyes arcú fiatalember, akit Gergely és Jusztin a hurcolkodás napján targoncával láttak, s aki a targoncán tábori ágyat és két zsákot hozott, a taliga most is ott hevert kívül, az út mellett, két méter és nyolcvan centiméterre a bejárattól, kisebb gödörben, északnyugat-nyugat irányban, félfokos elhajlásban, kerekével fölfelé, s azóta mindössze csak egy találatot kapott a kerék tengelye mellett, a tengelytől három és fél centiméterre, könnyebb sérülést szenvedett aknarepeszdarabtól. –

– a fiatalembert senki sem ismerte, nevét nem tudták, senkinek be nem mutatkozott, általában szótlanul viselkedett, nagyobbára zsákján ült, lehajtott fejjel, oldalt alulról fölfelé nézett, amikor járt, vállát oldalt fordította, nyakát behúzta, és kezét ökölbe szorította, és a közfigyelmet magára mindössze kétszer vonta –

– először, amikor a tizedes meglökte, akkor bal kézzel úgy vágta állkapcson, hogy a tizedes hangtalanul összerogyott, és két fogát kiköpte, fejét három napig vizes törülközővel kellett borogatni, és nem tudott rágni, és szemét elöntötte a vér, és többek szerint csontrepedése volt –

– másodszor, amikor a rikkancs azt kérdezte tőle, van-e egy kis sója, mire a fiatalember ínyét felhúzta, és szeme szikrát kezdett szórni, mire a rikkancs gyorsan elsietett –

– pontosan a fiatalember mellett, észak-északkeleti irányban, a következő fekhelyen lakott Siska.

A pincébe egyetlen szál ruhában érkezett, igen vékony, kopottas sárga nyári kabátban és kezében üres csajkával, úgyhogy többeknek fel is tűnt, és néhány szál szalmát adtak neki, ahol elalhatott.

Siskát néhányan ismerték, valahol a Horpályon lakott, nem is biztos, hogy szüleinél, ha egyáltalában voltak szülei, egy kicsit kancsal, különösen bal szemére, szája nagyon fehér, színtelen sárga haja van, sajnos nem elég tiszta, félcipőben jár, még télen is, általában harisnya nélkül, de azért mindig mosolyog, sőt énekel is, se nem iskolázott, se nem kellemes hangján, dalokat, amelyeket esetleg sehol se hallott, sőt amelyeket maga talált ki abban a pillanatban, és mozdulatokat tett, amelyek néha olyanok voltak, mintha táncolni szeretne.

Mindjárt kitűnt, hogy Siskának még ellátása sincs, még babot sem hozott, sem zsírt, sem lisztet, sem szalonnát, sem konzerveket, libamájat, szalámit, sonkát vagy lesütött kacsát, baracklekvárt, kétszersültet, sajtot, rákot, bármilyen különösen hangzik is, de még szendvicseket, kekszet, tojásport, kakaót, diót, káposztát sem hozott, és ezen mindnyájan csodálkoztak, és Bormester Mihály azt mondta Baskircsev Katának, mire Kata azt mondta, jól van, már adtam neki. Siska akkor énekelni kezdett, vékony karját feje fölé tartotta és forgott. Tarantella, szólt Bormester, vagy ahhoz hasonló tánc. Hol tanultad? Siska erre elszégyellte magát, és lábával többször dobbantott, dallamot dúdolt, és újra táncolni kezdett, ütemesen jobbra és balra hajladozott, és mindig csak erősen dobbantott. Ilyenkor mintha nem is lett volna ép eszénél. Olyan tarantellaszerű, szólt Kata, de sokkal egyszerűbb és szebb. A libáktól tanultad? Mert úgy látszik, Siska libákat őrzött lent a Horpályon, és a füveken táncolt, ahogy a fűzfák hajladoznak. Csóvány, szólt Siska nevetve és hamiskásan. Majd később: Kutka hopolya! Nem értem, mondja erre Bormester. Siska most megijed és visszavonul. Bormester most már tudja, miről van szó. Pende homoróc, szól és int. Siska ezt rögtön megértette, felugrik, és táncolni kezd. Tengelye körül forog, szoknyája derékig felszalad. Nadrágja nem volt új, sőt több helyen lyukas is volt. Addig forgott, amíg megszédült. Hurucka dongó! kiált Bormester, és tapsol. Erre Siska nagyokat szökik és ugrik, egyszerre két lábbal. Most kimerülten leül. Adjatok neki cukrot és diót. Kata mindjárt ad neki lekváros kenyeret. Siska eszik, a felét lenyeli, a másikat összehajtja, és keblébe dugja. Edd csak meg, majd ha éhes leszel, kapsz másikat. Siska erre a kenyeret kiveszi, és a mellére ragadt lekvárt ujjal leszedi. Adjatok neki cukrot. Nincs cukor –

(Bormester Máté pincenaplója)

Karácsony napja. A borpince, amelybe költözünk, kilenc méter széles és huszonegy méter hosszú. Lakosainak száma ötvenhat és Fikarc.

December 27. Fikarc gyengélkedik.

December 28. Hőmérséklet csökken. Tüzérségi aknatűz.

December 29. Hír szerint az ellenség parlamentereit, Csiba parancsára, agyonlövik.

December 30. Havazás. Fikarc jobban van. Kilenc légitámadás.

December 31. Közhangulat kitűnő, mindenki arról beszél, hogy holnap hazamegyünk. Tizenegy légitámadás.

Január 1. Teljes harci szünet. Hófúvás. Élelmiszerkészletek gyors fogyása.

Január 2. Az ellenség a Horpály határán áll. Kemény hideg.

Január 3. A nagy bejáratot betömik, és csak oldalt, a kis lyukon lehet kibújni. Fikarc étvágytalan.

Január 4. Gergely és Jusztin hajnalban hazakúsznak élelemért. Az ellenség a Horpályon.

Január 5. Hófúvás. Az élelmiszerkészletek kimerültek.

Január 6. Hófúvás. Általános támadás, egész nap tüzérségi és aknaharc. Éhség.

Január 7. Gergely és Jusztin hajnalban hazakúsznak élelemért. Tüzérségi és aknatűz. Fikarc indiszponált.

Zákány Simon hajnalban felriad, és feleségéhez átszól, már emlékszel, hogy kinek adtad a barna félcipőmet? Az asszony azt feleli, nem emlékszem, de majd eszembe fog jutni. Zákány hangja egészen ideges lesz, miért nem írtad fel, most elfelejtetted, pedig jó cipő volt, barna félcipő, dupla talppal, elfelejtetted, el fog veszni. Mindent felírtam, csak ezt az egyet nem, de majd eszembe fog jutni. A feketekávés szervizt kinek adtad? Azt felírtam. És az ingeimet? Azt is felírtam. És a porcelánt? Azt is felírtam. Mindent felírtál? Mindent felírtam. Az első csomagban mennyi arany volt? Százötvenhét gramm. És a másodikban? Kétszáztizennyolc gramm. És a harmadikban? Száznyolcvanhat gramm. És az ezüstöt kinek adtad? Felírtam. És vissza fogja adni? Vissza fogja adni. Biztosan? Biztosan. Ha nem adja vissza, be fogom perelni. Vissza fogja adni. És a kék ruhámat kinek adtad? Felírtam. Mindjárt elmész hozzá, és elkéred. Vissza fogja adni? Vissza fogja adni. És a barna cipőt kinek adtad? Nem emlékszem rá, de majd eszembe jut. Elfelejtettem, sietni kellett, mindenkire rábíztam valamit. És ha nem jut eszedbe? De majd eszembe jut. Vissza fogja adni? Biztosan visszaadja. Ha nem adja vissza, be fogom perelni. És a városi bundámat kinek adtad? Felírtam, mindent felírtam. Az íróasztalkészletet kinek adtad? Felírtam. És a sportruhámat? Azt is felírtam. Zákány nagyon ideges lesz. Mindent felírtál, csak a barna félcipőt nem. Eszedbe fog jutni? Eszembe fog jutni. És ha nem adja vissza? Vissza fogja adni. Ha nem adja vissza, be fogom perelni. És a borospoharakat kinek adtad? Felírtam. Mindent felírtam, csak a barna félcipőt nem. Zákány idegesen forgolódik. Az ostrom soká tart, azt hittem, egy hét alatt vége. Ha vége lesz, azonnal elmész a kék ruhámért és a városi bundámért. A fekete cipőt kinek adtad? Felírtam. És az alsónadrágokat? Azt is felírtam. Ha az ostromnak vége lesz, azonnal elmész érte. Vissza fogja adni? Vissza fogja adni. Ha nem adja vissza, be fogom perelni.

Most megszólal Zákány Árpád: Talán abbahagynátok ezt a zsibvásárt itt, kora hajnalban. Zákány Simon idegesen forgolódik: Ez neked zsibvásár? A bunda és az ezüst és az arany és a cipő és a sportruhám, ez a pénz, az én pénzem, én vettem. Árpád morog: Ne csinálj zsibvásárt, hagyj aludni. Kora hajnalban itt vásárt csinálsz. Ez neked vásár? Ez mind pénz, én vettem. Árpád dühösen morog: Fogd be a szád, Shylock. Mit mondasz? Azt mondom, hogy Shylock. Mi az a sájlok? Shylock a velencei kalmár, az uzsorás zsidó, az vagy te. Te is zsidó vagy, ne hencegj. Sajnos zsidó vagyok, de antiszemita zsidó vagyok, és te tettél antiszemitává. Te is zsidó vagy. Én antiszemita vagyok. Zsidó vagy. Fogd be a szád, és hagyj békében. Árpád megfordul, és takaróját fülére húzza.

Azt mondta, hogy sájlok vagyok, finom alak, azt hiszi, hogy ő nem zsidó és antiszemita. De a pénzem jó neki. Az ostrom sokáig tart. Azonnal elmész hozzá, és elhozod. Hallod? Hallom, szól Zákányné. A zongorát kinek adtad? Azt is felírtam. Az ebédlőszőnyegeket is felírtad? Azt is felírtam. És a kis perzsát is felírtad? Azt is felírtam. A sezlontakarót is? Azt is. A bronzcsillárt is? Azt is. Majd elmész és elhozod. És a kompótosszervizt? Azt is felírtam. Eszedbe jutott már, hogy a barna cipőt kinek adtad? Nem, de majd eszembe fog jutni. Eszedbe jut? Biztosan. És vissza fogja adni? Visszaadja. Ha nem adja vissza, be fogom perelni.

Hallgass már, Shylock, nem hagysz aludni. Az egész pincét fellármázod azzal a rohadt barna félcipővel. Én vettem, dupla talppal, egész új cipő, én adtam érte pénzt, ne beszélj, ha én sájlok vagyok, te is sájlok vagy. Én antiszemita vagyok, és ha innen kimegyek, nyilas leszek, és le fogom lődözni a zsidókat. Hagyd aludni, szól Zákányné. Zákány Simon idegesen forgolódik. És a dohányzókészletet kinek adtad? Felírtam. Azt is felírtad, hogy kinek adtad a vázákat? Felírtam. És a faliszőnyeget? Felírtam. És a gukkert? Zákányné gondolkozik. A gukkert? kérdi. Igen, a gukkert, azt se írtad fel? De, talán felírtam. Nem, nem írtad fel. Zákány Simon idegesen forgolódik. A gukkert se írtad fel és a barna cipőt sem, és elvész. De talán felírtam. Most el fog veszni a barna cipő is és a gukker is, elvész, és én pénzt adtam érte. Hallgass már, átkozott Shylock! Te vagy sájlok, most elveszett a gukker, nem emlékszel, hogy kinek adtad? Majd eszembe fog jutni. Ha az ostromnak vége lesz, azonnal elmész és elhozod. Nem jutott még eszedbe, hogy kinek adtad a gukkert? Még nem, de majd eszembe fog jutni. És vissza fogja adni? Visszaadja. Ha nem adja vissza, be fogom perelni.

Jusztin otthon volt, és éppen a pincébe visszatért.

Jusztin, gyere ide, ülj le. Beszélj nekem az Orionról. Láttad az Oriont?

Lenyugvóban volt –

Ilyenkor januárban hajnal felé nyugszik, bal lába ilyenkor mélyre lesüllyed, és a Bellatrix ott ordít az égen fölfelé, a Betelgeuze meg eszeveszetten szórja vörös szikráit. Derült ég volt?

Fogyó hold van, kevés felhő vonult át, de a csillagok mind jól látszottak –

Az aratószűz volt felkelőben?

Már magasan állt, az Arcturus keleten lángolt –

Szóval a Mérleg –

A Mérleg –

Ilyenkor januárban a legszebb az Orion és a Bika és az Oroszlán. Nem jó itt ebben a büdös gödörben meghalni. Élni még lehet a többivel, de meghalni más. Szép volt az Orion?

Szép volt, a Sirius ragyogott kék és zöld sugaraival, néha belevillant a tűzvörös láng –

És az Orion öve?

Tiszta volt, mind a három csillag világosan látszott –

A ködfoltot is megnézted?

Ma éppen különösen megnéztem, az Orionét is, az Andromedáét is –

A Perseus milyen volt?

Félelmetesen ragyogott –

Nagyon szeretnék kimenni, ott kinn az Oriont szeretném látni, ha már a napot nem láthatom.

Szünet.

Most Bormester elszundikál. Jusztin ott ül, Eszter mellette. Hallgatnak.

Bormester néha félálomban azt mondja: Jusztin, el ne felejtsd.

(Vajagiddu-lo et-divar jelmah ulekal-aser-ito bevétő –)

(Dina, gyere ide, Dina vagy? Nem, Lenke vagyok. Már megint nincs a nyakatokban cédula?)

(Már emlékszel, kinek adtad a barna félcipőt? Nem emlékszem, de majd eszembe fog jutni.)

(Január 8. Hófúvás. Fikarc deprimált.)

(Chaddas. Balzsamok helyett rothadás – szépség helyett sebhelyek.)

Nem, szól Eszter, én nem hiszem.

De apja azt hiszi –

Lehet, hogy ő azt hiszi –

És Bernát bácsi?

Nem, Bernát bácsi nem hiszi. Ő az egyetlen ember, aki biztosan tudja, hogy –

(Jusztin, el ne felejtsd.)

(Siska, gyere ide, táncolj, itt a zsíros kenyér.)

(Chauv chi véti bajit-tefilah.)

Eszter, esküdjön meg nekem, hogy nem hiszi –

Esküszöm, hogy nem hiszem –

Mi az, amit nem hisz?

Jusztin nem azért rejtett bennünket el, mert engem szeretett, hanem –

Miért?

Szünet.

Nem tudom, mondja Eszter.

(Tavo malchuteka.)

(És a vekkert kinek adtad? Azt felírtam. És a remekírókat is felírtad? Azt is felírtam.)

(Jusztin, el ne felejtsd.)

(Január 9. Általános támadás. Erős hideg.)

Azért, mert szerelmes voltam –

Nem azért –

Szünet.

Eleinte nem így volt, szól Eszter. Akkor én őt még nem ismertem. Ki is nevettem és megvetettem, mert nem szerzett sok pénzt, és mindig a zsoltárokat énekelte. Akkor még –

Csak mondja –

Szégyenlem –

Ne szégyellje, csak mondja –

(Kard csüng a fejük felett, és elvesztették értelmüket – vetachad dan je-ten lo nachas –)

Szégyenlem, de azért mondom. Kinevettem őt. Apám mindig azt mondta anyámnak, hagyd őket egyedül, Eszter okos, majd megfőzi, és akkor bennünket el fog dugni –

Apja ilyen ember –

Igen, apám ilyen ember. Anyám erre azt mondta, hogy te őt vásárra akarod vinni. Apám kiabálni kezdett, hogy csak mentsen meg minket, akkor majd kényszeríteni fogom őt, hogy Esztert elvegye –

Jusztin hallgat.

Ugye szégyenletes? kérdi Eszter.

Jusztin hallgat.

(Január 10. Tizenhat légitámadás. Tüzérségi és aknaharc. Erős hideg. Fikarc jobban van.)

Akkor aztán egyszer. Ez azon a napon volt, amikor a hamis papírokat hozta, és el kellett költöznünk –

Még nyáron –

Még nyáron. Mikor elment, apám azt kérdezte, miért nem főztem még meg. Bernát bácsi akkor felállt, és kiáltani kezdett. Először volt, hogy megijedtem tőle. Apám is megijedt. Egyszerre minden pénze semmivé vált, csak kapkodott, és butaságokat beszélt. Bernát bácsi karját kitárta, és éneklő hangján elkezdett beszélni, hogy a szentséges név papjainak népe, apámnak pedig azt mondta, ő ebben a népben olyan, mint a keselyű, és a nagy nevet elárulja. Apám nyakát behúzta és hallgatott. Szerette volna az egészet nem hallani, de Bernát bácsi úgy beszélt, hogy az embernek még csontja is reszketett. Nekem pedig azt mondta, te tisztátalan szuka, büdös vagy a tisztátalanságtól, szemet vetettél az ég angyalának gyermekére, hogy őt megrontsd. Fordítsd el szemedet róla, mert megátkozlak. Hangja olyan volt, mint a szél zúgása. Én akkor megrettentem, és azt kérdeztem: miért akar engem megátkozni? Jusztin az ég angyalának kedves gyermeke, kiáltotta, aki megment téged és apádat és anyádat, és sokakat megment, és te azt hiszed, azért, mert fölgerjedt a te kívánatosságodra. Vedd le szemedet róla, mert ő az angyal kedves gyermeke, és meg van neki engedve, hogy a jót tegye büntetlenül. Még mást is mondott, mert ilyenkor olyan, mintha nem lenne ép eszénél, a szavak bömbölnek belőle, azt se tudtam, honnan jön ebből a picurka emberből az a nagy hang, és borzongtam a félelemtől.

Szünet.

Ezt mondta nekem, és olyan lett, mint a sötét láng, és azt hittem lesújt rám, és megsemmisülök. De akkor hirtelen sírni kezdtem, és kérleltem őt: Szabadíts meg engem a tisztátalanságtól. Bernát bácsi akkor kezét fejemre tette, halkan és hosszasan imádkozott és hajlongott. Szememet lehunytam, de mikor kinyitottam, láttam, hogy ő erősen reám néz, csupa héber szót mondott, amit nem értettem, de megnyugodtam. Mit akarsz tőle? kérdezte. Semmit sem akarok, feleltem. Ha meglátom, hogy te őt játékoddá akarod tenni, megátkozlak. Én azt kívánom, mondom, hogy ő engem szeressen. Akkor térdelj le előtte, és szolgáld őt, kiáltotta. Nem értem, mondom én, hogyan érted, hogy én őt szolgáljam? Ő az úr angyalának gyermeke, és ha megérint, ne szennyezd be az ő kezét tisztátalanságoddal. Én pedig felkiáltottam: Meg akarok tisztulni. Hogyan fogjak hozzá? Mondd meg nekem! Bernát bácsi azt mondta: Engedelmeskedj neki. Jusztin a tisztaság tavának vize, és olyan légy ebben a tóban, mint Shimshamaj királynő lilioma –

(Hófúvás, tüzérségi tűz.)

(Még mindig nem tudod, kinek adtad a barna félcipőt?)

(Jusztin, el ne felejtsd.)

Ha innen kimegyünk, mondja Jusztin, akkor még aznap feleségem lesz, igen?

(Veén davar nachuz – Csak egy dologra van szükség –)

(Általános támadás, légi harc, aknák –)

Sok bennem a tisztátalan –

Azt akarom, hogy éjjel-nappal velem legyen –

(Jusztin, el ne felejtsd –)

Máté a reggeli egészségügyi sétát komolyan vette, a pincében körüljárt, mint mondta, cercle-t tartott –

Zenetanárt fedeztem fel, szólt, Kolophon úrnak hívják, ott hátul lakik, a saroktól a negyedik, szép név, csupa o betű, kék, egészen sötétkék név, ahogy Rimbaud mondaná, o bleu, rendkívül érdekes ember, elbeszéltem neki hangnemelméletemet, és, mint szakember, több pontban el is fogadta. Csak az Esz-dúr körül voltak súlyosabb természetű nézeteltéréseink. Én az Esz-dúrt ultramarin hangnemnek tartom, szemben a c-mollal, amely égszínkék, mediterrán kék, ilyen kéken az eget csak az Égei-tenger fölött, Santorinban láttam, ez, kérem, kristálytiszta c-moll volt, mint Beethoven utolsó szonátája, olyan intenzíven c-moll, hogy az ember tanácstalanul állt, és azt kérdezte: hát ez hogyan lehetséges? Gergely, te ne hallgass ide, téged nem érdekel, botfülű vagy, nem is vagy igazi Bormester. Amuzikális Bormester. Abszurdum. Mondom, az Esz-dúr kérdésében nem tudtunk megegyezni. Kolophon úr lilásnak tartotta, mire én tiltakoztam, ez az ember sohasem hallott Esz-dúrt? Nem hallotta Schumann nagy C-dúr fantáziájában azt a kolosszális Esz-dúr tételt? Ön, uram, zenetanár. Az vagyok, szólt ő, éspedig okleveles. Na, mondom erre én, megvan a véleményem azokról, akik önnek az oklevelet kiadták. Miért? kérdezte méltatlankodva. Mert ön az Esz-dúrt lilásnak tartja, holott ultramarin. Hallott ön már Esz-dúrt? Hogyan kérdezhet ilyet? Ezerszer hallottam. Elkezdett énekelni: eesz-bé-eeesz. Hallja, szólok, hát nem tiszta ultramarin? Lilás, mondta ő. Most én intonálok: eesz-gé-bé-esz. Hallja? Ugye, ultramarin? Lilás, mondta ő. Ön, kérem, vagy süket, vagy színvak, mondom én. Holnapig gondolkozási időt adok, jól figyelje meg, eesz-gé-bé-eeesz. Induljon ki az alaphármasból, és figyelje meg jól a szekundot és a szeptimet, mindegyiknek sárga színe van, ez a kiegészítő szín, amely a feloldást kívánja, tehát az esz csak kék lehet. Lilás, mondja ő. Szóval nagyon tanulságos beszélgetés volt –

de aztán megismerkedtem még egy hölggyel is, a nők most ne hallgassanak ide, mert ez a hölgy olyan hölgy, bárcája is van, meg is mutatta nekem. Mindjárt Jusztinra gondoltam, és a dolgot meg is beszéltem vele, azt mondom, köszönöm, nagyon kedves, hogy bárcáját megmutatta, de nekem most ilyesmire szükségem nincs, főképpen a rossz táplálkozás miatt, esetleg később. De öcsém, Jusztinnak hívják, Bormester Jusztinnak, ő nagyon sokat szenved, mert itt a pincében ilyesmire nincsen alkalom. Ó, szólt ő, azért lehet. Éjjel? kérdeztem. Igen, éjjel. De hiszen itt mindig éjjel van, töksötét, ha a mécses nem ég. Az igaz, szólt ő. De éjjel mégis alusznak. Szóval éjjel, mondom én, majd megbeszélem vele. Ma éjjel? Akár ma is, szól ő. És mibe kerül, kérdem, mert nekünk nem sok pénzünk van. Nem, nem pénzért, élelemért. Mondjuk egy húskonzerv. Vagy szardínia. Lehetetlen, mondom én, ennyit a dolog nem ér. Jó, mondja ő, akkor legyen egy tányér főzelék. Bab? Nem, bab nem, mondjuk, krumpli. Helyes, egy tányér krumpli és mélytányér? Persze hogy mélytányér. És kenyérrel? Természetesen, magától értetődik. Rendben van, akkor öcsémet elküldöm, bárcáját neki is mutassa meg, ő nagyon érzéki természet, és nem bír magával. Én majd gondoskodom róla, szólt ő, és mosolygott. Köszönöm szépen, mondom én, nagyon hálás vagyok önnek, mert nagy bajtól mentett meg minket. Csak jöjjön, szól ő. Ön igazán jó, mondom én, igazán. Igen, mondta ő, azt már sokan mondták, hogy én jó vagyok. Látod, Jusztin, dolgodat mennyire szívemen viselem. Gergelynek igaza van, én téged nagyon féltelek. Micsoda alkalom, egy tányér krumpliért!

Aztán itt van oldalt, a közép felé, ott lakik a nagy ember özvegye, özvegy Doma Edgárné államvasúti főellenőr neje, férje meghalt, valódi nagy ember volt, főellenőr, fényképét megmutatta. A fénykép szerint kicsiny, kövér ember volt, sűrű bajusszal, de azért még lehetett nagy ember, igazi nagy ember, és az özvegy keservesen panaszkodott, hogy mint főellenőr özvegyének, ilyen körülmények között kell élnie. Mert hát, hogy a többiek? Igaz, elég baj, de neki, mint főellenőr özvegyének mégiscsak, vagy nem? Asszonyom, mondtam erre én, higgye el, ha rajtam múlott volna, sohasem hoztam volna ilyen kellemetlen helyzetbe, de engem, higgye el, bár helytelenül tették, meg se kérdeztek. Én ebben a dologban ártatlan vagyok. De talán sikerülni fog olyan megoldást találni, hogy akiket annyira megaláztak, majd kárpótlást nyernek, sőt a nagy nyilvánosság előtt őket rehabilitálják. Ez illene is, mondja ő. Ez a hatóságok kötelessége lesz, mondom én. Mert elvégre, mondja ő, nem tűrhetetlen, hogy én a szalmán fekszem, itt mellettem ez a mezítlábas apostol, ez az Armeniusz Armén, mondja, kicsoda ez az Armeniusz Armén? Hogyan jut ez ahhoz, hogy egy főellenőr özvegye mellett éjszaka szuszogjon és horkoljon és. És? kérdem. Ó, uram, ez szörnyű. Csak mondja, szólok erre én, ha rehabilitációra kerül a sor, nekem ezt mind tudni kell. Uram, szólt ő suttogva, ez az Armeniusz Armén éjszaka hangosan. Hangosan? kérdem. Mit csinál hangosan? Ereszt, szól a főellenőr özvegye, és arcát eltakarja. Asszonyom, mondom erre én, jó, hogy ezt mondja. Azonnal fel fogom jegyezni. Önnel méltatlanság esett, és önt ezért rehabilitálni kell. Ígérem önnek, mihelyt lehet, az ügyet kezembe veszem, minden befolyásomat fel fogom használni, hogy önt rehabilitálják. Elvégre lehetetlen, hogy Doma Edgár főellenőr özvegyét ilyen inzultusok érjék. Igen, szól ő, ez a helyes kifejezés. Mélyen tisztelt asszonyom, mondom erre én, szigorú diszkréció alatt kérdem. Tessék, mondja ő. Mondja, asszonyom, ez az Armeniusz Armén büdöseket ereszt? Igen, szólt ő, nagyon büdöseket. Értem, mondom erre én, nagyon jól értem, persze a bab. Asszonyom, ez szégyen. Szégyen, mondja ő. Az én férjem főellenőr volt, nálunk ez otthon sohasem fordult elő, vagy, mondjuk, csak egészen ritkán, inkább véletlenül, hiszen emberek vagyunk. Teljesen igaza van, mondom erre én, mindnyájan emberek vagyunk –

Mojzesné mellett magas, csontos, őszülő férfi lakott, Pataj, amikor hajnalban Gergely és Jusztin visszaérkezett, idegen bőrkabátos férfi éppen őt kereste.

András, te vagy, szól Pataj, mi újság a felmentő sereggel, tényleg jön vagy nem jön, te kint vagy, neked tudni kell. Csináljatok már valamit, mert itt mindnyájan –

András apja szalmazsákjára ül. Valami meleget adj inni, fázom –

Úgy, még te jössz ide inni? Hát nektek nincs? Jól állhat a hadsereg ügye. Füstbe ment szalmiákcukor.

Az öreg Pataj a tűzhöz megy, és levest melegít. András bőrkabátját leveti, és lefekszik aludni. Csak délben kel fel, és enni kér.

Ebédemet még neked adom, szól Pataj, de vacsorámat már nem. Még van egy-két napra. Negyven csatár a vészkijáraton.

András Pataj borsófőzelékét megeszi, közben körülnéz. Zsidók vannak itt, mondja.

Pataj nem felel.

Zsidók vannak itt, mondja fenyegetően.

Mit akarsz? kérdi Pataj.

Majd gondoskodom róluk –

Pataj ott ül fia mellett a szalmán. Te András, mondja, én tudom, bár fiam vagy, ronda féreg vagy. Nem szeretem, aki enyvet iszik páva helyett. Elég rosszul esik, de ha már így van, belátom, és én a te kedvedért, rondaságodért nem vagyok hajlandó szemet hunyni –

András morog.

Ha énnekem erre jogom lenne, leütnélek, vagy régen meg is tettem volna, már csak szégyenből is –

Csak folytasd, szól András.

De én utálnálak téged eltaposni, te féreg. Csak annyit mondok neked, ha te itt ezeket a zsidókat följelented, és a gránátok közé kidobatod, esküszöm neked, elevenen meg foglak nyúzni, és lehúzom a bőrödet, akár fiam vagy, akár nem –

Azt hiszed, félek –

Én már régen meg akartam neked mondani, szól Pataj, már amikor te Csibához csatlakoztál, már akkor –

Mit akartál? kérdezi András.

Pataj elhallgat.

Miért vagy te csavargó? kérdi András. Mert elvették előled. Miért nincs házad? Miért nincs pénzed és birtokod? Nem dolgoztál te is? Miért fogsz éhen dögleni? Ki vette el? Meg tudod mondani? És nemcsak előled vették el. Lehet velük beszélni? El lehet tőlük venni? Akkor elbújnak, és újra kezdik, és néhány év múlva ismét van házuk és földjük, és zsebük tele van, és terpeszkednek. Ki kell irtani őket, mind, mind –

Jól ki vagy tanítva –

Előbb tudtam, mint ahogy hallottam felőle. Én mindig gyűlöltem őket –

Pataj most feláll, egyáltalán nem sietve, sőt inkább lomhán, kiegyenesedik, hosszú lélegzetet vesz, fia karját ugyanolyan lassan megfogja és fölemeli, előrejön, és Bernát apóka előtt megáll. Bernát gyanakodva néz fel, és megrettenve pislog.

Zorge Bernát, ismeri ezt a férfit?

Bernát Andrást nézi. Nem ismerem, válaszol halkan.

Majd emlékeztetni fogom, szól Pataj. Figyeljen jól, Zákány Simon, figyeljen, a többiek is figyeljenek, hó, hé, figyelem, szembesítés történik, nem tartozik szorosan ide, de itt van az a pribék, aki a polip helyett az almafánkra ült. Elfelejtett, réges-régi, negyven év előtti régi bűnök, negyven éve elhamvadt halottak, figyelem –

Most egyszerre csend lesz, a rokkant is elhallgat, Fenyő Rafael is felül, a trafikosné nem cserél, Siska nem táncol, Kamilla nem szidja Pázmánt, Armeniusz Armén nem hirdeti az igét, és nem jósolja a világ végét, Szervác atya is megtörli homlokát. Endivia és Toldi néni is elhallgat, a nagy ember özvegye nem méltatlankodik, Rella az amerikai milliót gyorsan eldugja, Moch Antal úr is fölneszel, és Linkó úr megpróbál nagyobbat lélegzeni.

Mindenkit, aki itt a pincében jelen van, felszólítok, hogy ezt a valódi tényállást ismerje meg, és tanúskodjon fiam, név szerint Pataj András ügyében, akit bizonyára mindnyájan ismernek, mint kopót és árulót és hóhért és vérebet. Mi ér többet, a virágzó almafa vagy ezer tetű? Sok száz átok szállt rá, mert saját kezével többeket meggyilkolt, de sokat följelentett és gyújtogatott és rabolt, és lakásokat fosztogatott, nem haszonlesésből, hanem kegyetlenségből és bosszúból. Ez itt a fiam, Pataj András. Most eljött hozzám, és reggelimet megette, és vacsorámat is meg akarja enni, de nem adom oda, ezenfelül el akar menni, hogy az itt lévő zsidókat följelentse, és őket az aknatűzbe kidobassa, vagy halomra lődözze. Értették, amit mondtam?

Fenyő Rafael is, a rokkant is, Rella is, a bárcás Kata is, Dina és Lenke is, Siska és Endivia és Toldi néni, Doma Edgárné és Kamilla és Pázmán és a trafikosné és Moch Antal és Quitt Illés, mormolva, mint a misén, azt válaszolják: értettük.

Hát ha önök ezt megértették, akkor jól figyeljenek, mondom, jól figyeljenek, mert én most fiamat, név szerint Pataj Andrást szembesítem Zorge Bernáttal. Miért éppen Zorge Bernáttal? kérdezik önök. Két cső kukorica között egy piros lámpa. Figyeljenek, türelem, két perc az egész, szenzációsan érdekes, mondom, elfelejtett, réges-régi negyven év előtt elkövetett bűnök, elhamvadt halottak, figyelem. Zorge Bernát, válaszoljon, emlékszik ön erre a névre, hogy Abihail?

Bernát arca erre hirtelen ijesztően megdermedt. A következő pillanatban összecsuklik. Eszter ott van mellette, Bernát bácsi, Bernát bácsi, mi baja. Jusztin a másik oldalról támogatja. Fenyő Rafael feláll, hogy jobban lásson, Toldi néni és Endivia előrejönnek, a rokkant elkezd lökdösődni, ne álljanak elém, ez az én helyem, Kamilla Szervác atya ágyára lép, és nyakát nyújtja, Linkó úr és a bárcás Kata –

Pataj erre azt mondja:

Persze hogy emlékszik. Mindenki láthatja. A korcot nem lehet anyalúgnak nézni. Abihail nevű nő, Zorge Abihail, Bernát nőtestvére volt, akit én több mint negyven évvel ezelőtt megszöktettem, és feleségül vettem, és ennek a Zorge Abihailnak fia András. Ez a félvér zsidó. Ez Csiba hóhéra. Úgy illik össze, mint a halkocsonya és a terpentin –

Pataj felkiált.

Ezt akartam mondani tanúk előtt. Be akartam mutatni őket egymásnak, íme, Zorge és Zákány család és egyik sarjadéka, Pataj András. Most pedig majd gondoskodom róla, hogy mindezt Csiba is megtudja, akkor majd meg tudod különböztetni a lila fátyolt a kályhacsőtől.

Pataj körül se néz, fekhelyéhez lassan visszatér és leül. Kolophon úr is visszatér, bárcás Kata is visszatér, a trafikosné, Toldi néni és Endivia és Doma Edgárné és Kamilla és Szervác atya és Moch Antal és Quitt Illés is visszatér, Pataj András bőrkabátját felveszi és elmegy.

Az előtérben az árnyékszék előtt állottak sorban Armeniusz Armén, Bormester Gergely és Linkó úr, Siska, Szervác atya, a tizedes, a nagy ember özvegye és Mojzesné, és vártak. Az árnyékszéket zsákfüggönnyel takarták el, mögötte volt a tábori ágyas fiatalember, és a többiek kívül vártak, amíg a sor reájuk kerül. Armeniusz Armén azt mondta, úgyis mindegy, innen élve senki sem kerül ki, a bomba el fogja őket temetni, itt fulladnak meg, élve eltemetve. Az egész város elpusztul, senki se menekül meg, senki. Akkor éppen kijött Quitt Illés úr és neje, a sor végére álltak és vártak. A tábori ágyas fiatalember a zsák mögül kibújik, és Linkó úr bebújik, cipője kilátszik, Linkó úr mindig az elsejét várta, egész életében mindig a fizetést várta. Mindig kevés volt, csak egészen kicsiket lehetett lélegzeni. Linkó úr mindig várta az elsejét és a fizetést, hogy egyszer elsején nagyot tudjon lélegzeni, és elsején kiderül, hogy megint csak egészen kicsiket lehet, sokszor vissza is kell tartani, és éppen csak hogy kibírja a másik elsejéig, akkor megint csak így tovább. Linkó úr lába a zsákfüggöny mögül kilátszott, amint ott topogott a zsák mögött, a láb is csak egészen kicsiket mert lélegzeni, jobbra topogott, és balra topogott, és várta, hogy egyszer csak nagyot lehessen lélegzeni, aztán a függöny mögül kilépett, és bement Mojzesné, a lába neki is kilátszott. Mojzesné gazdag volt, nagyon gazdag, a Tizig lányoknak tegnap is két biztosítótűt adott, mert ő nem bírta ki másképpen, csak ha valakinek valamit adott. Tegnapelőtt a rokkantnak képes levelezőlapokat adott, és Quitt Illésnének kis alumíniumból készült Mária-érmecskét adott. Mikor meghallotta, hogy valaki beteg, odament, és adott neki valamit, egy skatulya gyufát vagy melltűjét, nevetséges volt ez a Mojzesné, mindenki mulatott rajta, milyen furcsa idősödő asszony, mániákus, csak adni akar, mindenáron adni. Most ő is kijött a függöny mögül, és az egyik Tizig lány ment be (te Lenke vagy? nem, én Dina vagyok), és akkor kilépett Fenyő Rafael, körülnézett, és egyenesen a függöny mögé akart menni. Várjon, kérem, szól Quitt Illés, tessék sorba állni. Nem állok sorba, kiáltott Fenyő Rafael, én klasszika-filológus vagyok. Itt, mégis kénytelen lesz, felelte a nagy ember özvegye. Kikérem magamnak, engem ne oktassanak ki. Ez nem kioktatás, szól Szervác atya, mert itt senkinek sincs több joga, mint másnak. De nekem sürgősen kell, szól Fenyő Rafael. A függönyt most megfogja. Nekünk is sürgősen kell, szól Gergely, és mégis várakozunk, sőt a nőket néha előre is engedjük. Én nem engedek előre senkit, és ha nem eresztenek, akkor itt fogom elvégezni szükségletemet. Csak azt merje, kiáltott a tizedes. Mire Fenyő Rafael máris a sarokba lépett, egy szempillantás alatt máris ült, és az előtérben büdösség áradt el. Disznó, kiáltott Quitt Illés úr. Piszkos állat, szólt a tizedes. Micsoda szégyen, szólt Szervác atya. Nők előtt! Gergely értelmetlen hangon felordított, aztán nyugodtan, de teljes tűzzel Fenyő Rafaelhez lépett. Karját és nyakát megragadta, és azt mondta: letérdelni. Mit akar, kérdezte Fenyő Rafael nyögve, és letérdelt. Hagyjon, ez erőszak, eresszen el, ne szorítson. Csak szorítsa, kiáltott a tizedes. Szorítsa jobban, kiáltott a nagy ember özvegye. Mit akar? szól Fenyő Rafael. Beleverem az orrát, üvöltötte diadalmasan Gergely. Bravó, kiáltotta Szervác atya. Nagyon helyes. Éljen. Így van. Így kell. Bravó, éljen. Gergely a nyakát megszorította, úgy bele, még egyszer bele, még egyszer bele, még egyszer. Fenyő Rafael bömböl. Éljen. Úgy van. Bravó! A nagy ember özvegye tapsol. Fenyő Rafael feláll. Arca barna és köpköd. Most megtanulta, kiált Gergely. Fenyő Rafael zsebkendőjével törülközik. Éljen, éljen Bormester Gergely. Hogy volt! Tizig Dina a függöny mögül kijön és körülnéz. Kár, hogy nem láttam. Most a tizedes következett volna, de a nagy ember özvegyének azt mondja: Tessék, asszonyom, én várhatok. A tizedes nem volt úr, és nem is akart úr lenni, kikérem magamnak, én nem vagyok úr –

A futballista az Üdvözültek útján összeütközött Fenyő Rafaellel. Én Fenyő Rafael vagyok, a klasszika-filológia tanára, maga kicsoda? Én Pisti vagyok, a futballista. Pisti? Ki az a Pisti? A cukrász oldalba bökte. Ön nem tudja, ki az a Pisti? A válogatott középcsatár. Pisti? Igen, Pisti. Fenyő Rafael azt kérdezte: Pisti? Igen, a híres középcsatár, nem ismeri? Hol él maga? Pisti mellett lakott a trafikosné, harminc-harminckét éves asszony, kis hegyes orral. Éppen arra ment, mert Toldi nénivel és Endiviával kellett beszélnie. A dolog úgy kezdődött, hogy a tábori ágyas fiatalembertől tíz cigarettáért tíz darab krumplit cserélt, egy skatulya gyufáért fél deci pálinkát, Mojzesnétől két aszpirinért egy szűrőkanalat, a rokkanttól egy gyertyáért egy fél kiló babot, a zenetanártól pedig egy öngyújtóért hatvan deka lisztet és öt deka sót, Fenyő Rafaeltől pedig egy csomag toalettpapírért tizenkét kekszet. Most arról volt szó, hogy miután egy zsebkendőért tizennégy cigarettát adott, a ceruzát mindjárt egy csésze kukoricalisztre, a zsebkendőt pedig egy marék szárított zöldségre cserélte be, a kukoricalisztet és a szárított zöldséget Endiviához vitte, aki neki viszont egy marék aszalt szilvát és egy kis zacskó pörkölt tökmagot ajánlott fel. A trafikosné még öt cigarettát és öngyújtóbelet ígért egy kis paradicsomkonzervért és még egy pár cipőzsinórt és egy fél csomag pipadohányt egy zacskó citromsavért. Endivia ragaszkodott ahhoz, hogy még két aszpirint adjon, viszont akkor ő hajlandó lett volna egy nagyítóüvegről lemondani. A trafikosné ebbe belement. Akkor rögtön visszasietett, a tizedesnek a nagyítót és a fél kiló krumplit odaadta, de ráadásul adott még két cigarettát és egy szikrakövet. Quitt Illés úrnak egy darab szappant cserélt el egy batisztkendőért, s a kendőt azonnal továbbadta Bence Katának, aki viszont egy pár gumisarkot adott. A gumisarokért és négy cigarettáért újra egy fél gyertyához jutott, s ezt Armeniusz Arménnel egy fél almáért elcserélte, amit Fenyő Rafaelnek ajánlott fel, aki aztán neki egy marék darát és két kanál szilvalekvárt adott. A tábori ágyas fiatalember ismét jelentkezett, és tíz cigarettáért egy ötdekás szelet szalonnát hozott. Ez a vásár igazán kitűnő volt, úgyhogy a trafikosné még egy cigarettát adott és egy darab lámpabelet. A futballista viszont gyufáért jött, és egy kanál málnalekvárt ígért. Ez kevésnek látszott, mire a futballista két kanálra ment fel (de leveseskanál). A rokkant még ezt is olcsónak tartotta, mire a futballista még négy krumplit is ígért. Így aztán a vásárt nyélbe ütötték. A négy krumplit azonnal becserélte egy villanykörtére, ezt pedig egy pár parafa cipőbetétre, ezt pedig egy marék szárított gombára, amit elvitt Baskircsev Katához, és érte egy pár harisnyakötőt kapott.

A rikkancs körül a nap bizonyos szakában többen is állottak, és a politikai helyzetet vitatták meg. A rikkancs azon a véleményen volt, hogy a német diplomácia gyenge, a harcot az angolokkal és az amerikaiakkal nem bírja. A dolog pedig szerinte sohasem a csatatereken, hanem a zöldasztal mellett dől el. Meglátják, ha a német az egész világot elfoglalja is, a háborút el fogja veszteni, mert diplomáciája nem jó. A rokkantra ez az előadás rendkívül mély benyomást tett, és azt mondta, a jelek szerint a németek a csatatereken sem szerepelnek valami kitűnően. A cukrász azon a véleményen volt, hogy a német világhatalom utolsó napjait éli. Mire Kamilla fenyegető hangon megjegyezte, hogy kár a medve bőrére előre inni, mert a felszabadító sereg útban van, és tudomása szerint egy-két nap múlva már itt is lesz. Az ágyúkat már hallani, és legkésőbb holnapután a városba újra be fognak vonulni. Akkor aztán nem szeretne azoknak a bőrében lenni, akik zsidókat rejtegettek. Ezt a háborút, szólt a rikkancs, elveszettnek lehet tekinteni. Hiába jön a felszabadító sereg, a diplomácia gyenge, és a németek a zöldasztal mellett vereséget szenvedtek. Ezzel a háború kimenetele eldőlt. Ha a harctéren győznek is, a diplomáciai csatát elvesztették. Hogyan érti ezt? kérdezte a cukrász. Úgy értem, válaszolt a rikkancs, hogy a zöldasztal mellett a németek gyengébbnek bizonyultak, és ezért a háborút el fogják veszteni. A cukrász erősen fülelt, és a rokkant bólogatott. Valóban el fogják veszteni. Kamilla még egyszer a felmentő sereg közeledésére hivatkozott, de a rikkancs erre azt mondta, hogy neki az teljesen mindegy, a harctéren győzhetnek, a zöldasztal mellett a háborút máris elvesztették. Erről kár beszélni. A háború sohasem a harctereken, hanem a diplomáciában dől el, ezt elhihetik nekem. Győzhetnek, amennyit akarnak, ez a háború már elveszett –

Kamilla most Pázmánhoz megy, és Fintát is odahívja. Pázmán igen rossz állapotban van, az éhséget nem bírja. Kamilla azt magyarázza, hogy nehéz helyzetben vannak. A felmentő sereg útban van, ez biztos. Mielőtt a pincébe jött, Csiba mondta neki, hogy nem fogják cserbenhagyni, megígérték, több százezres páncélos, gépesített hadseregekkel, a várost felszabadítják, fejét ne veszítse el, mert a felszabadítás biztos. Akkor ezt az ostromló söpredéket el fogják törölni a föld színéről. Könnyen meglehet, a vezérkar részéről az egész csak csel volt, az ellenséget idecsalogatták, jó mélyen területünkre, most aztán körülveszik és megsemmisítik. Csiba ezt mondta neki, ő pedig csak tudja vagy nem? De mit csináljanak? Hogyhogy? kérdezte Finta. Kompromittálták magukat, zsidókat rejtegettek. Nem, nem, szól Finta, erről szó sincs, ő nem rejtegetett senkit, legfeljebb. Ez éppen elég, mondta Kamilla sötéten. Pázmán arra gondolt, hogy most nagy darab kenyeret kellene enni, kolbásszal, jó zsíros meleg kolbásszal, hogy, amikor beleharap, száján csurogna a zsír. Kamilla azt mondja, hogy ő ezt már két napja hallja. Mit hall? A felmentő sereg ágyúzását. Hogyan? Hát ő az idegen ágyúkat meg tudja különböztetni? Persze, hogyne tudná. Ha Csiba ide bejön, és itt zsidókat talál, mindnyájukat fel fogja koncoltatni. Csiba pedig jön, mert Pataj András elment hozzá, és megmondta neki. Ez biztos. Ő ismeri Csibát. Hallja? Hallja? Ez az ágyú német. Egészen más hangja van. Finta tűnődik. Esetleg akkor ők Csibának megmondanák, hogy csak kényszerből történt. Vagy talán azt mondanák, ők idejöttek csakis azért, hogy szemmel tartsák a zsidókat és. Mit kellene mondani? Holnap már itt a felmentő sereg, és akkor őket felkoncolják. Legjobb lenne éjszaka megszökni.

A rikkancs, többek kívánságára, a világhelyzetet kénytelen volt újra megmagyarázni. Odajött a tizedes és Toldi néni és Endivia, sőt Armeniusz Armén is, és azt mondta, hogy egyesek szerint a felmentő sereg megérkezett. Lehet, hogy tényleg így van, ezt ő innen a pincéből nem tudja megállapítani. Akkor a zsidókat lemészárolják, de azokat is, akiket a zsidókkal együtt találnak. A háború kimenetelén azonban ez semmit sem változtat. A németek a zöldasztal mellett gyengébbek. Hiába győznek, a háború elveszett. A tizedes bólint, hogy pontosan ez az ő véleménye is. A cukrász azt mondja, hogy a felmentő seregben nem bízík. Mindegy, szól a rikkancs, a háborúk nem a csatatereken, hanem a zöldasztal mellett dőlnek el, mindig így volt, és így is lesz –

Kamilla és Finta még ott suttognak a tűzhely mellett, mikor a többiek már csaknem mind lefeküdtek, és akkor az előtérből egyszerre Pataj jön be. Kint mászkált a pince előtt, és látta, hogy katonák közelednek. Bormesterék úgy tettek, mintha aludnának. Bernát apókát a császárnő hordágya alá, Zákányt és Zákánynét, Árpádot és Esztert a dunyhák és a szalmazsákok mögé rejtették. Jusztin még reggel a pincében többeknek elmondta, hogy az öreg rabbi és Zákányék éjszaka megszöktek, mert féltek. A legtöbben ezt el is hitték, de Kamilla és Finta nem, és amikor délben a babfőzeléket Zákányéknak adták, összenéztek és intettek. Most azonban már semmit sem lehetett tenni.

A bejáratban több fegyveres katona jelent meg, aztán bejött maga Csiba, bőrkabátban, pisztollyal és vezérezredesi sapkában. Az Üdvözültek útján végigment, olyan léptekkel, ahogy a moziban a diktátoroktól látta, mindenkit alaposan megnézett, egy szót sem szólt, aztán visszajött, és a pince közepén megállt.

Azt hiszik, ha ebbe a pincébe bújtak, meg fognak maradni –

Hatásszünet.

Azt tanácsolom önöknek, azonnal mindenki szedje össze holmiját, és kotródjon haza. Azt hiszik, az ostrom eltart három, négy, öt napig, esetleg egy hétig. Én pedig azt mondom (felkiált), az ostrom egy hónap múlva is tartani fog, és akkor ez a pince kolosszális tömegsír lesz, betegség, járvány, éhség, tífusz, kolera, pestis –

Csiba karját kitárta.

Senki se remélje, hogy a várost feladom. Élelmezésünk megvan, és állandóan kapunk a levegőből utánpótlást, lőszert és csapatokat is. A várost biztosan kezünkben tartjuk. Az ellenség tizennégy napja egy lépést sem tud tenni. Kolosszális tömegsír! Mindenki kotródjon haza. Megértették? Jelentést kaptam, hogy két-három hét múlva a felmentő sereget útba indítják, úgyhogy egy hónap múlva már itt is lesz. Addig fölényesen bírjuk lőszerrel és élelemmel, az ellenség tehetetlen, mi pedig egy lépést sem hátrálunk –

Kamilla és Finta összenéz. Felmentő sereg. Mégsem a felmentő sereg ágyúi. Kamilla valamit súg. Finta int.

Megértették? Nekem mindegy, hol halnak éhen. Ez a népség számomra hulla, nem számít, járvány, pestis, kolera, éhség. Jó tanács, kotródjanak haza. Mindenki dögöljön meg saját ágyában. Még egy fél év múlva is itt lesznek? Mit esznek? Mi?

Csiba kimeredt szemmel körülnéz. A cukrász fejét lehajtja, a tizedes, a rokkant, Rella, Toldi néni, Endivia, Fenyő Rafael, a tábori ágyas fiatalember, fejét mindenki lehajtja. Kolosszális tömegsír, kolera, pestis, tífusz, éhség.

Csiba az Üdvözültek útján még egyszer végigmegy, Fenyő Rafaelhez lép.

Az ön gyermekei?

Igen –

Halottak –

Aztán Armeniusz Arménhez megy.

Mezítlábas apostol, az éhhalál küszöbén, mit gondol, meddig bírja?

Aztán Linkó úrhoz és Quitt Illéshez lép. Végignézi Kolophon urat, a parasztasszonyt, Szervác atyát, a műszerészt, a Tizig lányokat, előrejön Bormesterékig. Jusztint élesen megnézi.

Mi már találkoztunk –

Biztos, ó, fejedelem, szól Máté hirtelen, hogy a felmentő sereg egy hónap múlva itt lesz?

Biztos, felel Csiba, és kihúzza magát.

Akkor a legjobb tényleg, ha elmegyünk haza. Most úgyis tűzszünet van, azonnal pakolunk és indulunk –

Máté feláll, és csomagolni kezd.

Csiba felkiált. Tömegsír, kolosszális tömegsír, pestis, kolera, éhség –

Az ajtóhoz megy, és még egyszer visszanéz.

Van itt valami Pataj?

Pataj feláll, és cammogva odamegy.

Itt vagyok –

Pataj András magának a fia?

Az én fiam. Figyelmébe ajánlom, mert zsidó félvér és áruló, a legjobb, ha tarkón lövi, nem lesz érte kár –

Úgy –

Egy szavát se higgye el neki, félvér, mondom, lövesse le, nem lesz kár érte –

Úgy -

Hazudott. Mindig hazudik. Ha elkapja, csak lövesse le, az ilyet ki kell irtani –

Úgy –

Pataj sapkáját megböki, aztán megfordul és visszacammog.

Csiba még öt másodpercig áll, aztán hirtelen kimegy. A katonák utána.

Íme, a rettenetes! Most teljes nagyságában láttuk őt. Már beszélhetek. Már elment. Előtte bezzeg számat befogtam, és a sarokban lapultam. Én csak intellektualista vagyok. Az idő elmúlt fejem fölött, a régi, soha vissza nem térő korszak gyermeke, végképp elavultam. Kiveszésre ítélt emberfajta, akit nemsokára, mint szánalmas régiséget, preparálva fognak mutogatni, mint a pterodaktylost és a kacsacsőrű emlőst. Micsoda ócskaság! Szégyellem magam, de hiába. Apám akaratom ellenére így nevelt. Majd visszavonulok valamilyen barlangba, és a történetből észrevétlenül eltűnök. Ó, az intellektualista! Mindig elvekre hivatkozik, és teóriái vannak és piha, nem komikus? Köztisztviselő, nyugdíjas állásban, kormánypárti lapra fizet elő, két gyermeke van, és este az ágyban moralistákat olvas. A korrupción sopánkodik. Ennek az emberfajtának vége, nem kár érte, a történet eltapossa, jön, jön a hörgő pánik és a frenetikus káosz és ő, a rettenetes. Röhög a jóléten és a nyugdíjon és a moralistákon. Majd preparálnak engem is, az iskolák első osztályát oda fogják vezetni, és megmagyarázzák: Nézzétek, gyerekek, ez volt a régi időben az intellektualista, félig veszedelmes, félig komikus bolond, aki a moralistákat olvasta. A tanító hunyorgat. Sőt még a költőket is. A gyerekek csodálkoznak, és azt gondolják, ez vicc. Nem, nem vicc, komoly. A tanító hangja suttogóvá lesz. Még filozófusokat is olvasott. A gyerekek vidám zsivajba fognak. Bolond. A tanító is nevet. Nézzétek a homlokát, milyen furcsa, ugye? A szeme olyan álmodozó. Bolond, bolond. Bolond az, persze. A szája keserű. A gyerekek vihognak. Akkor már az iskolában a főtantárgy régen a vihogás lesz. Nagyszerű korszak, a géppisztoly és a vihogás kora. Az intellektualista filozófusokat olvasott, régen lehetett. Igen, elég régen volt. Puhány volt, irtózott a vértől, ájuldozott, ha jajszót hallott, tiltakozott az erőszak ellen, a bombázást és a rablást nem bírta, erotikus előítéletei voltak, az úgynevezett szerelem, a szarszagra orrát befogta, és mindenféle úgynevezett elméletei voltak a becsületről és a tisztességről és az emberiességről. Tanító, mi volt az az emberiesség? A tanító azt feleli: majd a negyedikben megtanuljátok. Az is olyan elmélet, hogy senkinek sincs joga engem korbáccsal véresre verni. Hülye volt, mondják a gyerekek. Intellektualista volt, itt a homlokráncon látszik, ez volt a gondránc. A gyerekek megint nevetnek, és azt kérdezik: mi az a gond?

Ó, a sárkány, a bömbölő kínok, a milliós szörnyhalál ura, őróla szól dicsérő énekem, ő a büszke förtelmek véres királya –

Armeniusz Armén ott áll, hallgat, mezítláb, ijesztően lefogyva, szakálla elszíntelenedett, görnyedten ott áll, és azt mondja rekedt, mély hangon:

Nem –

Mit akar? kérdi Máté. Maga is a múlté, vén ájtatos, a trágyadombra kerül, ahová való. Most látta a sárkányt, maga akar vele szembeszállni, mezítláb? Kegyes imáival és csapzott szakállával? Nézzen a tükörbe –

Nem, szól Arméniusz Armén hangosabban. Az idő lejárt, a sötétség órája elkövetkezett. Nincs jövő embere. Nincs jövő. A tűz pedig a földet elárasztja, és lény nem marad élve. A vétkek mértéke betelt. Készüljetek, a vég itt van. Senki se fog megmaradni. Most nincs Noé bárkája, még az anyjuk méhében levő gyermekek is vétkesek, mert a romlásból táplálkoznak.

Armeniusz Armén karját fölemeli, és mialatt beszél, szakálla ütemesen lobog.

Akár itt a pincében, akár a városban, akár ostromlott, akár ostromló, a tűz ítélete eléri, mert a vétkek mértéke betelt, és készüljetek. Nem fog történni csoda, hogy valaki megmeneküljön. Ki merészeli magáról mondani, hogy nem vétkes? És nem vétkes abban, ami itt történik? Ki nem volt oka annak, ami itt van? Ti voltatok azok, akik az ítéletet magatokra idéztétek! Ti találtátok ki az ágyúkat és a repülőgépet és a bombákat, és ti állottatok hadseregbe, hogy egymás halálára szövetkezzetek, és most elveszitek jutalmát annak, amit tettetek –

Ugyanakkor tényleg egymás után négy, földet rázó robbanás, úgy látszik, négy, legalább kétszázötven kilós repülőbomba. A pince faláról omlik a föld, és a tetőről nagy darabokban válik le a homok. Fenyő Rafael gyermekei sírni kezdenek, a szatócsné a por elől befőttesüvegét gyorsan letakarja, Rella az amerikai milliót elrejti, Pataj vizsgálódva néz fel, Moch Antal úr úgy érzi, hogy nem neutrális, Linkó úr csak egészen aprókat mer lélegezni, Mojzesné keresztet vet, Máté Fikarcra még egy takarót tesz, Finta felugrik, és kimegy megnézni, mi történt, aztán visszajön. A kávéfőzőt kinek adtad? Felírtam. És a kockás ruhámat kinek adtad? Felírtam. Még nem jutott eszedbe, hogy a barna félcipőt kinek adtad? Még nem, de eszembe fog jutni. És a gukkert kinek adtad? Még nem jutott eszembe. Limaan jiddarés min-hadir hazeh dam chal-haneviim hasaphuk lemin-chinaméd haaretz – a bölcsek pedig azt mondják, három és mindig három – az éjszaka az őrségé, a nappal a munkáé. A háború elveszett, hiába győznek a csatatéren, a zöldasztalnál. Az Orion öve ragyogott és a Sirrah a déli égbolton –

Január 11. A nagy éhség hetedik napja. Egész nap tüzérségi és aknatűz.

Január 12. A nagy éhség nyolcadik napja. Tüzérségi és aknatűz.

Január 13. A nagy éhség kilencedik napja. Tüzérségi és aknatűz. Fikarc gyengélkedik.

Január 14. Az éhség tizedik napja.

Január 15. Fikarc jobban van.

Január 16. Légitámadások.

Január 17. Az éhség tizenharmadik napja. Fikarc kedvetlen.

Január 18. Az éhség tizennegyedik napja.

Január 19. Tüzérségi tűz. Támadás.

Január 20. Fikarc jobban van.

Január 21. Az éhség tizenhetedik napja. Légitámadások, tüzérségi és aknatűz.

Máté cercle-jére már egészen korán elment, a hátsó sarokban sántikált és bicegett, hol itt, hol ott tűnt fel, és csak úgy délfelé került haza.

Sikerem titka, szólt, hogy mindenkivel saját nyelvén beszélek. Ezzel tulajdonképpen a bábeli nyelvzavar problémáját a magam számára megoldottam. Ma délelőtt ezt kísérleteztem ki, és mondom, sikerem volt. Például mindjárt Menyhárt úrnál, aki műszerész, de titkos feltaláló, a könnyűfémek szakembere, aki a pehelynél könnyebb fémet akarja feltalálni, s máris a legjobb úton van hozzá, később pedig, ha már a fémet feltalálta, abból víz- és léghatlan koporsót akar gyártani, s így a balzsamozást fölöslegessé teszi. Az ilyen fémkoporsóba való temetkezés előnyeit hosszasan fejtegette. Az alumíniumot ön nem tartja elég könnyűnek? kérdem. Az alumínium, szól erre ő, az én fémem mellett olyan, mint az ólom. Hihetetlen, mondom én. Cseppet sem az, felel ő, nagyon is hihető, sőt reális. Persze, miért ne lehetne. Csak. Csak? Hát igen, tanácsot azért elfogad tőlem. Szívesen, ön is feltaláló? Nem, ilyen értelemben nem, sőt egészen más értelemben. Éppen ezért, mert olyan merőben különböző területeken dolgozunk, tanácsomnak hasznát fogja venni. Tessék, nagyon érdekel. Hát igen, hallott ön már valamit az idealistákról? Ó, igen, mondja ő, hallottam róluk, de bevallom, nem sok jót. Ön talán idealista? Az ég óvjon tőle, dehogy vagyok, csak tudja, néha gondolkozóba ejtenek. Ők ugyanis azt mondják, hogy az anyag nem létező. Hogyan? Nem létező? Az alumínium és a könnyűfém nem létező? Úgy, úgy. Nem értem. Hogyan lehet nem létező az, ami van? Ez benne éppen a vicc. Ez az idealizmus. Furcsa dolog. Tényleg furcsa, de hát ez az idealizmus. Azt mondja, hogy az anyag nem létező. Ezt azért mondom, hogy legyen óvatos azzal a könnyűfémmel, mert hátha az is nem létező. Hátha egész életében fárad és dolgozik, és meg is találja, és akkor kiderül, hogy nem létező. De kérem, mondja erre ő, hogy lehet, hogy a vas és a réz és az ólom nem létező? Az idealisták, felelem én, azt állítják. Azt mondják, hogy az anyag nincs. Az egész nem létező. A föld is, ez a pince is, a kövek is, az emberek is, csontjuk is, a ruha, a füst, a haj, a büdösség, ez mind nem létező. Ha pedig ön innen kimenne a kövesútra, az is nem létező lenne, a gépfegyver is, az akna és a bomba, mind nem létező. Mi itt mindnyájan nem létező helyen vagyunk, és a háború is nem létező, és az ostrom is nem létező. A fenét, szól erre ő, és a csajkában a babfőzelékre néz, szóval ez a babfőzelék is nem létező? Miért lenne a babfőzelék létező, ha ez a borpince és ez a város és ez a csajka és a háború és a bombák és a golyók és gránátok nem létezők? Azt hiszi, a babfőzelék az egyetlen létező? Menyhárt úr erre gondterhelt arcot ölt. A fenét, szól, azért ezek az idealisták mégse olyan buták, mint gondoltam. Ugye, mondom én. Tényleg van benne valami, szól ő. Igen, ez a helyes, van benne valami. Szóval, mondja ő, akkor ez a borpince nem létező? Eltalálta. És az ostrom is nem létező? Úgy van. Szóval akkor én innen nyugodtan kimehetek, mert az aknák nem létezők. Pontosan így van. Tudja, hogy erre én már sokat gondoltam? Nem egészen, csak úgy. Igen, mondom, én értem. Sokszor gondoltam már rá, hogy ez az egész itt nem létező. Szóval akkor én idealista vagyok? Ha ön azt gondolja, hogy az anyag nem létező, akkor ön idealista. Az anyját, ezt mégse gondoltam volna, szólt erre ő, hogy én idealista vagyok. De mi lesz akkor a könnyűfémmel? Az is nem létező? Én nem tudom, válaszolom, honnan tudnám? Én nem vagyok idealista –

– íme, hölgyeim és uraim, tanulságos beszélgetésem a feltalálóval. Sikerem titka, hogy mindenkivel saját nyelvén beszélek. A másik beszélgetésem még frappánsabb, kérem, időnként a hölgyek, ha füttyentek, ne hallgassanak ide, mert. Kérem. Mégis. Akkor majd fülüket fogják be. Menyhárt úrtól a harmadik zsákon lakik Toldi néni. Toldi Miklós valamelyik leszármazottja? kérdem. Nem, nem, Toldi Károly vasúti fékező volt, négy évvel ezelőtt meghalt. Szóval nem Toldi Miklós. Nem, Károly, mondom, hogy Károly volt, fékező. Már azt hittem, hogy Miklós. Nem, kérem, Károly volt, nem Miklós. Szóval Károly. Igen, Károly. Toldi néni a pályaudvari (fütty) piszoár felügyelőnője, panaszkodott, hogy ő már idestova harmincnyolc éve ugyanannak a (fütty) piszoárnak a felügyelőnője, és azt hitte, ott fog meghalni, s most kizavarták ebbe a büdös gödörbe. Ő fülkéjében egyedül élt, a legszigorúbb higiéné szabályai szerint, reggel és este a lavórban megmosdott, szappannal és kefével, fülkéjében állandóan volt készenlétben többféle fertőtlenítő, és most úgy kell élnie, mint a disznónak. Hát, mondom én, ez lesújtó. Pedig, szólt ő, soha senkivel se volt baja. Vendégeit mindig pontosan kiszolgálta, a papirost benyújtotta nekik, az öblítőt meghúzta, és a csészéket mindennap kikefélte, mert ő a tisztaságot megszokta, harmincnyolc év sok idő, nála soha senki piszkot nem talált. És az emberek, igen, az emberek, ő sokat tudna mesélni róluk. Írja meg, mondom én, írja meg emlékiratait. Mennyi mindent láthatott. Ó, igen, sokat láttam. Férfiakat és nőket, mondom én. Igen, férfiakat és nőket (fütty), kicsiket és nagyokat. Írja meg emlékiratait, mondom én, majd segítek önnek. Híres lesz, sok pénzt fog keresni, ilyen még nem volt, az emberek nagyon szeretnek ilyesmit olvasni. Tényleg? Gondolja? Biztosan tudom. Írja meg (fütty) a kicsiket és a nagyokat, ez nagyon érdekes. Ez a piszok itt, mondja ő, igazán nem tudok hozzászokni. Otthon mindig, amikor kenyeret vágott, előbb kezét megmosta, de itt? Hol lehet itt kezet mosni? Meg tudom érteni, mondom én. Már azt hittem, fülkémben fogok meghalni, ahol éltem, csendesen és tisztaságban, mert a tisztaság, kérem, mégis, én mindig tiszta voltam, nálam soha nem volt piszok. És leányom is. Ó, hát leánya is van? Hogyne, itt lakik velem, egy szalmazsákon alszunk. Ő is ott volt a pályaudvaron? Nem, nem, én azt akartam, hogy ő is ott legyen, tanulja meg a tisztaságot, de ő azt mondta, ő nem lakik (fütty) a szarbódéban, és nem szagolja egész nap a ganajt. Pedig, kérem, azt meg lehet szokni, én már nem is éreztem, sőt szerettem is, egész más az, mint a levegő itt. De leányom, Endivia. Szép név, mondom. Igen, Endivia nem akart ott lakni, és elment szobaasszonynak a szállóba. A nagyszállóba? Nem, nem oda, hanem ahová (fütty) a párocskák jártak éjjel, ott sok a borravaló, tudja, jól keresett. Szóval, mondom én, Endivia nem akart a fülkében lakni. Nem, mondja ő, ő szobaasszony akart lenni, mert így sokat keresett. Ő azt mondja, hogy ő nem lakik a (fütty) budiban, akkor már inkább a kupleráj, az nem büdös. Pedig, kérem, az sokkal büdösebb. Szóval, mondom én, Endivia ilyen higgadtan választott. Endivia tudatos nő, aki a feminizmus legmélyebb kérdését megértette. Én nem tudom, mondja ő, hogy mi az a feminizmus, csak, hogy. Elvégre, szólok én, ha ő azt mondta, nem (fütty) a budi, hanem a kupleráj. Ez tudatosságra vall. Hölgyeim, ez az önök sorsának egyik legfontosabb kérdése. A problémát szívleljék meg, és ezt a kérdést egymás között alaposan vitassák meg. Én a magam részéről a feminizmus egyik alapkérdésének tartom. Endivia, szólt erre, Endivia nem mos kezet, ha kenyeret vág, Endivia piszkos, én azt nem bírom, hogy valaki piszkos legyen, még szaga is van, nem mosdik rendesen. Nekem a szagokra különös érzékem van. Persze, mondom, a fiatalok nagyon elromlottak. Úgy, úgy, szól ő, nagyon elromlottak, piszkosak, nem tudják, mi a tisztaság, én nem bírom, ha valaki nem tiszta. Itt ebben a gödörben –

– íme, sikerem titka. De még Szervác atyát is hallgassák meg, ő Toldi nénivel éppen vizaví lakik, még szalmazsákja sincs, csak szalmán alszik, Szervác atyát még nem látták? Meg kell nézniök. Irgalmas atya, a legirgalmasabb, akit valaha is láttam, olyan hasa van, hogy Gergely is beleférne, de mellette még Jusztin is, és még volna benne hely, tokája a legirgalmasabb toka, olyanok az ujjai, mint a braunschweigi kolbászkák, és állandóan sűrű faggyút izzad és szuszog, és beszélni is alig tud, csak selypeg, és nagyokat nyög, szeme mintha be lenne dagadva, szóval Szervác atya, pedig itt a pincében legalább tíz kilót fogyott, mondom, Szervác atya tele volt panasszal. Ő a kolostorban az étkezdét vezette. Mi van ma? Szerda? Igen, szerda van. Szerdán, mondta ő, télen mindig karfiol volt előételnek. Karfiol, mondom, vajban? Igen, vajas mártással, tejföllel, de darált sonkával töltve, a sonkában persze szardella is volt, sok tojássárgájával, egy kis olívával és borssal. Remek, mondom én, és mit ettek hozzá? Salátát? Én rendesen salátát is ettem, szólt ő, madársalátát vagy ecetbe tett paradicsomot. De nemcsak, mondom, durván úgy. Nem, nem, majonézzel leöntve. Persze, mondom, ez csak így jó. Darált hagymakrémmel is jó, szólt ő. Sohasem hallottam róla, feleltem én. A hagymakrém kitűnő étvágygerjesztő, lila egyiptomi hagymát olívaolajjal apróra daráljuk, sóval és borssal, négy hagymára egy cikk fokhagymát számítva, jól elkeverjük tojássárgájával és tejföllel, kis ecet vagy citrom leve és egy csepp cukor, rum, már készen is van. Egyszerű étel, mondom én. De kitűnő étvágygerjesztő, szól ő. Néha pohárka bort is bele szoktam tenni. Így még pikánsabb? Még jobb, étvágygerjesztőbb, szól ő. Szerdán tehát karfiolt és hagymakrémet ettek előételnek. Rendesen ezt ettük, mert mindnyájan szerettük. És csütörtökön? Ó, csütörtökön töltött káposzta volt À la Szervác, ahogy a kolostorban mondták. Önök aszkéták voltak, mondom. Valóban, szólt ő. A töltött káposzta az én találmányom volt. Tényleg? Tudja, a káposztát füstölt disznófejjel főzték. A fejet aztán a személyzet ette meg. Volt még benne zeller, torma, tárkony, egy kevés babér, kapor, sárgarépa, petrezselyem és paszternák. Tudja követni? Hogyne, egészen jól. A zöldséget kiválogatták, szól ő, és akkor a káposztába erős fehér óbort töltöttek, de akkor már nem forralták többet, csak még borsot és hegyes paprikát tettek hozzá, és találja ki, mit. El sem tudom képzelni, mondom, csak nem diót? Majdnem eltalálta. Mazsolát. Remek, mondom. Többen gesztenyét is tettek bele. Csak nem? Sülve? Néhányan sülve, mások főve. Ez igazán egyéni. Most jön a töltelék. Négyféle hús, disznó, marha, birka és valami füstölt, leginkább tarja. Érti? El vagyok ragadtatva, mondom. Ezt nyersen összedarálták, kis hagymával, fűszerrel és a káposztában főtt zöldséggel úgy, hogy négyötöd hús legyen és egyötöd rizs. Akkor bele a tojás és a tejföl, apró kockákra vagdalt füstölt szalonna, és máris készen van –

A trafikosné és Menyhárt úr, a műszerész, a könnyűfém feltalálója, az idealista között lakott a szatócsné, az első napokban reggel mindjárt rántott levest főzött, de petrezselyemmel, mert anélkül a világért sem ette volna meg, rögtön utána egy kis kovászos uborkát készített, és lángost sütött libazsírban kicsit később, mikor gyomra már leülepedett, hogy az ebédfőzéshez erőt gyűjtsön, a hideg lángost lekvárral ette, aztán zöldséglevest vagy tésztával, vagy rizzsel főzött úgy, hogy vacsorára is maradjon, és elaludt. De, amikor felébredt, már sietett, és tojásporból rántottát vagy omlettet csinált, hol sajttal, hol dióval, hat óra felé még megivott egy csésze kávét, jó cukrosan kétszersülttel, de hét után ismét a tűzhelynél volt, és levesét melegítette. Vacsora után már csak maradék lángosát rágcsálta, többnyire vagy zsírral, vagy vajjal, néha egy kís hirtelensült krumplit evett, ha még nagyon éhes volt, ecetes uborkával vagy paprikasalátával.

De a szatócsné most már nem főz se zöldséglevest, nem süt se tojást, se lángost, és krumplija is elfogyott, és zsírosbödönje is üres volt, és a befőttesüveg fenekéről is a lekvárt kiszedte, és éhes volt, de már nem volt se lisztje, se kétszersültje, keksze, a paprikasaláta és a makaróni is elfogyott, és csak ült, és az üres bödönbe nézett, és a nagy kosárban keresett valamit, de már nem volt se diója, se tejpora, se kávéja, se cukra.

A szatócsné mellett közvetlenül ősz hajú asszony lakott, aki lámpát hozott, és egészen kitűnően ellátta magát petróleummal, csak azért, hogy zavartalanul és minél többet olvashasson, és tényleg pápaszemét mindjárt reggel föltette, és valamelyik könyvét elővette és olvasott, alig evett, csak olvasott, vastag, bonyolult szerelmes regényeket, ahol minden oldalon szerelmet vallanak, a lugasban éjfélkor csókolóznak, és szerelmes leveleket írnak, és sokat szenvednek és nem alusznak, hanem éjjel egymás háza előtt a kövön ülnek, és a holdat nézik, és a sírással küzdenek, de néha komolyan sírnak is, többnyire hangtalanul. Az ősz hajú asszony a szegényházban lakott, onnan került ide, senki se tudja, hogyan, egyszerre csak itt volt, egészen kevés élelmet hozott, de sok igen vastag és több kötetes regényt, és egész nap, sokszor még éjszaka is olvasott.

Amikor a borpincében az élelem elfogyott, és rendszeresebben már csak Bormesterék ettek, de Armeniusz Arménnek, Fintának, Fenyő Rafaelnek, Quitt Illésnek, Patajnak, Linkó úrnak, Bence Katának, Kamillának, Pázmánnak, Rellának, Kolophon úrnak, a tábori ágyas fiatalembernek, a rokkantnak, a parasztasszonynak és tizenöt éves fiának, Szervác atyának, a cukrásznak, a tizedesnek, Doma Edgárnénak, a trafikosnénak, Toldi néninek, Endiviának már egyetlen falat élelmük sem volt, akkor eltelt egy nap, eltelt még egy nap és még egy fél nap, és az ostrom még mindig tartott, az aknák dörögtek, hófúvás volt, az ellenség a Horpályon állt, a házak égtek, naponta négy-öt-hat-hét-nyolc légitámadás, állandó gépfegyver- és tüzérségi tűz, akkor Fenyő Rafael csak ágya szélén ült, és hallgatta, öt porontya az éhségtől hogyan nyivákol, és Armeniusz Armén sápadt arccal és kitágult szemmel hallgatott, Pázmán kezét tördelte és sírt, a tábori ágyas fiatalember fogát csikorgatta, a tizedes ágyán feküdt mozdulatlanul, Doma Edgárné összezsugorodva meghúzódott, csak az ősz hajú asszony olvasott, és Szervác atya arra gondolt, hogy ma péntek van, a kolostorban halat ettek, ecetes fűszeres lében, besamellel és zöldborsós gombás rizzsel, egy kis bors, természetesen parmezán, vagy ha az nincs, ementáli.

Baskircsev Kata látta, hogy egy-egy tányér levest hiába ad Patajnak vagy az ősz hajú asszonynak vagy Armeniusz Arménnek, aki az éhségtől leginkább szenvedett, vagy Pázmánnak, aki kezét tördelte és sírt, Fenyő Rafaelnek és öt gyermekének, még akkor is, ha Fenyő Rafael gyermekeinek tányérjából a nagyobb krumplidarabokat kikapdosta, és gyorsan lenyelte, Linkó úrnak és Fintának és Pistinek, a futballistának, akit mindenki ismert. Akkor odament a szatócsnéhoz, és azt mondta, neki otthon még biztosan van élelmiszere, adja el, ő hajlandó olyan árat fizetni, amilyet csak akar. A szatócsné háza nem volt éppen messze, néhány férfi éjjel az élelmet elhozhatná, és negyven ember mégis napjában egyszer tudna valamit enni. Jó. Hát mit fizet? Amit akar. Baskircsev Kata erre mindjárt gyűjteni kezdett, Doma Edgárné odaadta aranygyűrűjét, Endivia fülbevalóját, Pistinek is volt gyűrűje, a tizedesnek ezüst cigarettatárcája, Rellának csak az amerikai milliója volt. Dina, te Dina vagy? Nem, Lenke vagyok. Már megint nincs a nyakadban cédula, add ide az aranyadat. Erre azt mondta hangosan: Ma éjszaka öt férfi elmegy a szatócsné házába, az ott levő élelmiszert elhozza, és abból közösen főzünk, hogy senki se éhezzen. Úgy van, éljen, éljen. Ki jelentkezik? A férfiakat Bormester Jusztin és Gergely vezeti. A tábori ágyas fiatalember jelentkezett, és a tizedes is, Pisti is, a műszerész, a könnyűfém feltalálója és idealista is, mire Pataj felállt, hogy ő is menni akar. Nem, ő idős ember, már nem fogja bírni. Pataj erre azt mondta, nem is idős, még csak hetvenhat éves, kiáll két fiatallal is, különösen ha bécsi szeletet eszik, és két fröccsöt iszik. Hát jó, legyen Pataj.

Este kilenc után kint csend lett, és akkor útnak indultak. Még egy kicsit ácsorogtak, hogy a hold elbújjon, aztán kisurrantak. Kabátjára mindegyik lepedőt borított, hónuk alatt zsák volt és zsineg. A kövesút mellett az árokban fölfelé kúsztak, míg a felső utat elérték, aztán a házak mögé bújtak. A Horpály felől világítórakétákat lőttek ki, és a golyók fütyültek. Itt van mindenki. Pataj legelöl ment, nyakában lepedő, sápkáját világoskék tüllkendővel vonta be. Mégis más ez a friss levegő, mint az a kárhozat ott lenn, az embernek egész jó étvágya támad, kár, hogy a Dalai Láma be van zárva, és nem lehet meginni három decit, mi? Rizlinget, szól Gergely. Burgundit, felel Pataj. A kocsma mellett el is haladtak, Pataj be akar nézni. Majd visszafelé, most siessenek. A szatócsné hátsó kamrájában a kőpadlót felbontották, a babot, borsót, darát, száraztésztát, krumplit kiszedték és elosztották. Most lövöldözés indul meg. Addig menjenek a kocsmába. A szabad levegőn egész Pataj kezdek lenni. A magas hóban nagyokat lép. A korcsma pincéjében semmit sem találtak. De Pataj átbújt a másik pincébe, és a farakást széthányta. Egyszerre csak ott volt a hordó. Fogadjunk, hogy rizling! Csakugyan rizling. Százhúsz literes hordó, de fele már hiányzik. Miben vigyük? Fent az ivóban csak egyetlen törött üveg volt. A többiek addig markukból ittak. Pisti kalapjába töltötte. Rizling, szól Gergely, és köhög. Végre Pataj hat másfél literes csatos üveggel megjött. Megtöltötték, közben folyton ittak. Jusztin, igyál. Jusztin Pisti kalapjából ivott. Kint dühösen lövöldöztek, és a gépfegyver kezdett szólni. Egyszerre repülőgép, alacsonyan. Biztosan lőszert és élelmet dob le. A Horpályról a gépet sűrűn lőtték. A ház falán repeszdarabok pattogtak. Egy ablak betörik, és csilingelve hull le. Induljunk. Gergely kinéz. Erősen lőnek. Közben isznak. Holnap eljövünk a többiért. A hordót tüzelőfával betakarták, közben találtak egy zsák krumplit. Mi van itt? Egy bödön? Vaj. Pisti a hasábfával rögtön belenyúl és lenyalja. Olvasztott vaj. Pataj is belenyúl. Aztán megint isznak. A repülőgép elment, most csend lett. Jusztin kinézett. A lepedőbe burkolóztak, és összezsugorodva surrantak a hóban, és ha világítórakéták röpülnek fel, hirtelen megállnak. Ott a kövesút. A Horpályon több ház ég. Rakéta. Gépfegyver. Várni. Az úton egyenként kúsznak át. Jusztin marad utolsónak. A felhő éppen elvonul, és pont délen áll az Orion. A Sirius káprázik. Fölötte a Bika. Az Aldebaran, ott tovább a Perseus, az Andromeda, a Sirrah. Az Oroszlán éppen kel, a Regulus már kint volt a ködből, Jusztin, mit bámulsz, gyere már. Jusztin most nyugatra fordul, felhős volt, a Halak éppen nyugodtak. Aztán átsurrant az úton, és a pincébe visszabújt.

Negyvenhat embernek persze nem sok. Az olvasztott vajat Pisti hozta, de útközben csaknem felét megette, egy darabot zsebre dugott, mire ki akarta venni, már nem volt meg. Hová lett? Fenyő Rafael a sarokban háttal állt, és valamit falt.

Baskircsev Kata papírt, ceruzát vesz elő, és számol, ennyi ember, szűkösen tíz nap, de csak akkor, ha egyszer esznek. A margarinból közben két darab eltűnt. A szatócsné még három darab kétszersültet talált, és azt rágcsálta, Armeniusz Armén a szomszéd ágyra ült, és Menyhárt úrral beszélgetett, közben bal kezével a kétszersült felé közeledett. A tábori ágyas fiatalember féloldalt figyelte. Armeniusz Armén a kétszersültet elérte, lassan visszahúzta, és kabátja alá rejtette. Aztán felállt, és kifelé indult. A tábori ágyas fiatalember utánament. A kétszersült fele az enyém, szólt. Armeniusz Armén nem felelt, zsebében a kétszersültet eltörte. A két darab körülbelül egyforma. Mégis. Talán ez a kisebb. Kiveszi és odaadja. A fiatalember gyorsan elrejti. Baskircsev Kata még mindig számol. Az élelmet a sarokba vitette, és Mina néni ügyelt.

A fiatalember a hátsó sarokba megy és leül. Fenyő Rafaelné a kicsit a bilire ülteti, nyomi-nyomi. A trafikosné két pár gumi harisnyakötőért fél deci pálinkát cserél, és egy fél gyertyát is kap. De rögtön továbbadja egy skatulya gyufáért, erre rátesz öt cigarettát, és Patajtól kap három deci bort.

Linkó úr most már egészen aprókat mer lélegezni, még soha ilyen aprókat. A rikkancs hangsúlyozza, hogy a német diplomácia a háborút elvesztette, mire Kamilla azt mondja, a felmentő sereg már itt van a Horpályon, és holnap a városba be is vonulnak. Vonuljanak be, mindegy, a háború a zöldasztal mellett dől el. Pázmán az ágyra roskadt, és sírógörcsöt kapott. Bence Kata erre fehér fejkendőt vett, vöröskeresztes karszalagját felvette és odament. Mi történt? Ő most az ápolónő, csaknem orvosnő szerepét játszotta, hiszen fehér ruhája volt, és karján a vöröskereszt, a fején is fehér kendő, igazán össze lehetett téveszteni bármelyik orvosnővel. Kamilla Bormesterékhez ment, és valami ennivalót kért. Pázmán az éhséget nem bírja. Mina néni előkotor valami kekszet és egy kis májkonzervet. Moch Antal úr ott ül a szalmazsákon, és úgy tesz, mintha ebben a játszmában se akarna részt venni, de muszáj volt neki, és gyomra az éhségtől émelygett és szédült, és izzó szemekkel nézte a szatócsnét, aki befőttesüvegének fenekéről még fél kanál ribizlilekvárt kapar ki. A tizedes borát mind megitta, kihányta, és most aludt. Pataj éppen lefeküdni készül. Fenyő Rafael ellopta a tábori ágyas fiatalember vaját, az egészet lenyelte, most hasmenése volt, és már negyedszer volt kint, és mindig sorba állt, és türelmesen várt. A nagy ember özvegye kosarának fenekén kenyérhajat talált. Rella az amerikai milliót gyorsan visszadugta, Pázmán a májkonzervet megette, és rosszul lett, és az ágyon végigdőlt, és hangosan zokogott, mire Bence Kata ismét fölvette a fehér kendőt és a vöröskeresztes karszalagot, és odament, és pontosan olyan volt, mintha orvosnő lett volna, Kamilla ismét elment Bormesterékhez, és megint valami élelmet kért, és kapott kukoricakását. Pázmán gyorsan megette, aztán még jobban sírt, mert még éhesebb lett és zokogott. Mi történt? Az éhséget nem bírja. Egyszerre csak észrevették, hogy Armeniusz Armén eltűnt. Még egy félórával ezelőtt itt volt, Patajtól kapott egy pohár bort, és a műszerésztől is kapott bort, aztán a szatócsnétól kétszersültet lopott, aztán eltűnt. Az előtérben nem volt. Az árnyékszékbe esett? Nem. Éjszaka volt, már csaknem éjfél, senki se aludt, csak a tizedes, részegen és önkívületben és sápadtan, és Pisti a tizedes üvegét ellopta, kiment az előtérbe, és ott az egész üveget megitta, de rögtön kihányta és összeesett, Quitt Illés és a rikkancs cipelték be, és lefektették. Hová lett Armeniusz Armén? Mojzesné övéről a teknősbéka csatot lefejtette, és Baskircsev Katának ajándékozta, és Siskának nyakába meleg sálat tett. Hová lett Armeniusz Armén? Pázmán hangosan zokogott. Az éhséget nem bírja. Az ősz hajú asszony az éhségtől elbóbiskolt, pedig a regényben éppen találkára készültek a rózsakertben, május volt és holdtölte, és a fülemüle énekelt. Hová lett Armeniusz Armén? Még egy órával ezelőtt itt volt, és akadozva, de arról beszélt, hogy őket az ítélet már elérte, és mindnyájan el fognak pusztulni. Ne reménykedjenek a felmentő seregben, ne reménykedjenek, hogy a város mégiscsak elesik, és akkor kimehetnek. Senki se fog innen megszabadulni. Amikor ezt mondta, csontos kezeit kinyújtotta és köhögött, közben meggörbült, mert az éhség csikarta. Hová lett Armeniusz Armén? Kolophon úr a lyukon kibújt, és kint kereste. Csak néhány puska szólt. Armeniusz Armén ott ült, a bejárattól alig egylépésnyire, egyenesen, túl egyenesen ült, és hideg volt. Mind a két kezén ütőerét felvágta. Ott ült, és vére elfolyt a hóba, egészen sárga volt, álla leesett, ott ült tátott szájjal és megmeredt nagy szemekkel, a világítórakéták tüzében. Kolophon úr visszabújt, de először megnézte, hogy zsebében van-e valami ennivaló. A fél darab kétszersültet megtalálta, kivette és megette. Aztán visszament és beszólt, hogy Armeniusz Armén öngyilkos lett, és a hóban ül megmeredten és –

Hajnal felé a császárnő nyögni kezdett, Eszter melléje húzódik, párnáját megigazítja, később Mina néni is odamegy, igen, a császárnő fájdalma egyre nő. Orvos, igen, orvos. Bence Kata fehér kendőjét és a vöröskeresztes karszalagot ismét fölveszi, és úgy tesz, mintha ő most orvos lenne. Orvos, igen, orvos. Eszter két szennyes lepedőből függönyt készít, és a sarkot eltakarja, mégis, ne mindenki szeme láttára. Orvos. Gergely és Jusztin lepedőt öltenek, és a városba indulnak. Erősen lőnek, aknával és gépfegyverrel. Támadás. Ott állnak az előtérben, időnként bemennek. Eszter és Mina néni a sarokból intenek. A császárnő jajgat. Kint lőnek. Megpróbálnak kimenni, de a kövesútról vissza kellett fordulni. Az út a golyóktól és az aknáktól porzott. Két gránát a pince falát érte, a légnyomás Armeniusz Armén holttestét felforgatta, most meredten, ülő helyzetben, fenekével fölfelé ott állt a bejárat előtt, egészen furcsa volt, amint fejét a hóba dugta, és fenekével az égbe nézett. Szóval vissza kellett bújni. Orvos, Mina néni tiszta inget, vászondarabokat, párnahuzatokat szedett elő. Baskircsev Kata a katlanban vizet melegített. A császárnő időnként felkiáltott. Kint még erősen lőttek. A kövesút szikrázott, és Jusztin kinézett. Nem lehet. Gergely topogott, benézett, megint kijött. Baskircsev Kata a császárnővel forró rumos teát itatott, aztán kis citromsavból limonádét készített, még volt két kockacukra, igya ezt meg, ez jó. Mojzesné eljött, rózsafüzérét hozta ajándékba, ezt tegyék a hasára, biztosan segíteni fog. Eszter megköszönte. Kint lőttek, a borpince falát újabb találat érte, Armeniusz Armén most belefordult a hóba, fenekével most a kövesút felé ült, és a pince bejárata mellé nézett egyetlen pontra. Most a nap fölkelt, és a tüzelés nőttön-nőtt. Jusztin bement. Nem lehet, szólt. Aki orrát kidugja, golyót kap. Katára nézett, Kata a tüzet rakta. Nem lehet. Mire újra kiment, Gergely eltűnt. Kimászott? Megőrült? A lyukon kinézett, nem látta sehol. Kata, jöjjön gyorsan. Gergely kiment, a boldogtalan. Kata is kibújt. Az út porzott. Ott fekszik valaki. Az Armeniusz Armén. Ne szóljon senkinek. Nem szólok. Jusztin is ki akart bújni. Ne menjen, úgyis hiába. Egyszerre Gergely ismét ott volt. Nagyokat fújt és izzadt. Nem lehet, szólt zihálva. A császárnő kiáltozni kezd. Eszter és Mina néni vannak mellette, tiszta vásznat tesznek alája. Aztán egyszer élesen sikolt. Dina és Lenke cipelik az üstöt meleg vízzel, a lepedő mögé. Eszter és Mina néni a gyereket fürdetik. A pincében egyszerre csak új hang szólal meg, egészen kicsiny, tagolatlan, rekedtes, vékonyka sírás. A császárnő nyöszörög. Fiú. Gergely a függöny mögé akar menni, de nem eresztik. A párnahuzatba burkolják, hevenyészett pólyát csinálnak, és zsineggel összekötözik. Fiú. Gergely megnézi. Az öreg Bormester is megnézi, odajön Mojzesné, és azt mondja, hogy az olvasó használt. Fiú. A nagy ember özvegye is odajött, Fenyő Rafaelné is, az ősz hajú asszony is, Bence Kata is, Kamilla és Siska is, a trafikosné és Toldi néni és Endivia is és a parasztasszony, a férfiak közül pedig odajött Pataj és a rikkancs és Pisti és Kolophon úr és Linkó úr, és mindenki megnézte. A kisfiú kisírta magát, és elaludt. A császárnő meg akarta szoptatni, de Mina néni azt mondta, majd csak délben. Gergely a pólyát fogta és nézte. Kire hasonlít? A császárnő egy kicsit megint jajgat, aztán jobban lesz. Kata és Eszter megmozdítják, a katlanban ismét vizet melegítenek. A gyereket Bernát is megnézi, megáldja, és ismeretlen szavakat morog. A pincében mindenki suttog, és egészen ünnepélyes, ülnek, és néha azt mondják, fiú. Armeniusz Armén meghalt, és a kis Bormester megszületett. Gergely többször elment, rakosgatott, fát vágott, aztán visszatért, és a gyereket nézte. Baskircsev Kata ismét teát készített, még volt egy kis rum, cukor már nem volt.

Noé bárkája ez, mondja Máté, és ha a bomba bennünket itt eltemet, a túlvilágra mint zárt egység vonulunk át, mindenünk van, ami a társadalomhoz tartozik, van klasszika-filológusunk, a Noé bárkájában nélkülözhetetlen lény, és van klozettesnénink, van műszerészünk és feltalálónk és van trafikosunk és újságírónk és van bizmutemberünk, és papunk is van, sőt filozófusunk, valódi patafilozófus. Egyébként indítványozom, hogy az újszülöttet azonnal kereszteljük meg. Kint általános támadás van, két-három gránát esetleg a pince tetejét belyukasztja, és akkor vége. Akkor a kis Bormester kereszteletlenül hal meg, és olyan lesz, mint a cadik, pogány lesz, cadik, a csodatevő, igaz, hogy a csoda már nagyon is esedékes lenne, de még semmit se láttunk belőle. Ne veszélyeztessük lelki üdvét, hívjuk el Szervác atyát, Jusztin majd ministrál. Indítványozom, hogy kereszteljük el őt a Bormester családban használatos nevek közül az egyikre. Legyen Virgil vagy Mihály arkangyal vagy Gergely vagy Máté vagy Jusztin, mert mi ezeket a neveket már úgyis kompromittáltuk, és más tisztességes lény ezeket a neveket már sohasem fogja fölvenni. Legyen Virgil. Legyen Vergilius, a lelkek vezetője, abban az alvilágban, amelyben született.

Nem. Ajánlom, hogy legyen Lázár. Bormester Lázár. Én őt Lázárnak fogom nevezni, még akkor is, ha mindenki más nem így hívja. Ez a név legalább arra a helyre emlékezteti, amelyben született, erre a sírgödörre és szemétbányára, erre a bűzre itt az ostrom és a tűzvész közepette, itt született, koszos rongyokon, csepegő pincefalak alatt, bélgázoktól fertőzött levegőben, ötvenhat éhségtől nyöszörgő ember között a kriptában, saját holttestében, legyen a név az, amely őt mindig emlékeztetni fogja erre a helyre –

Gergely a kisfiút a pólyában magához szorítja, és mereven nézi. Lázár? Lázár legyen? Most még jobban magához szorítja. Kis Lázár, egészen kicsinyke kis Lázárka.

Én azonban mégis –

Már megint sokat beszélsz –

Mégis olyan névre keresztelném –

Megint a patafilozófia –

Amilyen még nem volt. Legyen az ő neve Isten –

Bernát kezét fölemeli, és hosszas panaszos kiáltásra fakad. Káromlás, káromlás –

Jusztin megrezzen. Ne kísérts –

Ne kísértsem? De igenis kísértem –

Máté kiáltani kezd.

Kísértem, hallod? Mit akarsz te vén idióta és ájtatos? Kísértem, igenis, ha már ezt itt kigondolta, jöjjön ide koplalni, és a foga vacogjon és nyögjön és reszkéssen, csak jöjjön ide. Lehet ilyesmit büntetlenül csinálni? Rágjon krumplihéjat –

Káromlás –

Ne hallgassa folyton az angyalok énekét –

Káromlás –

Mialatt az emberek itt üvöltenek, és a trágyagödrökben szülnek. Neki mindent lehet? Nekünk meg csak szánkat befogni és dicsőítő énekeket énekelni?

Káromlás –

Nem, nincs előttem semmi szent, talán még mielőtt ide bejöttem, volt, de most már nincs. Láttam, hogy lehetséges az, amit lehetetlennek tartottam. Legalább nevével legyen itt közöttünk, a tetvek és a nyüvek között, és hallgasson mást is, ne csak az angyali kórust, hallgassa a korgó gyomrokat és a gránátokat is –

Most Bormester Mihály szólal meg. Kicsit mosolyog, talán elégedetten is, cseppet sem zavartan vagy felháborodva, sőt hamiskásan, és egész halkan azt mondja:

Máté –

Hangja furcsán reszket, nem a gyengeségtől vagy az izgalomtól, inkább, mintha nevetni akarna.

A többiek azt hiszik, hogy szentségtörést követtél el. Azt hiszik, hogy az ő nevét nem lehet beszennyezni, de te mégis be akarod szennyezni. De ez nem az ő neve. Isten nem név. Az ő nevét senki sem ismeri. Te talán le is köpnéd, ha tudnád. De én tudom –

Máté fejét lehajtja.

Bormester most alig hallhatóan beszél. Talán éppen csak Máté hallja, legfeljebb Jusztin és Bernát.

Én ezt neked megbocsátom, mert ő is megbocsátana neked, ha itt lenne, és itt is van. Én tudom, ő gyönyörködik benned, és azt mondja, ez ott káromol engem, és le akar köpni, én pedig azt mondom, kevés nagyobb hitet láttam, mint az övé –

Aztán gúnyosan néz, mintha még ezt se gondolta volna komolyan, és hunyorgat.

Kata most a Tizig lányokat hívja, gyertek, az ebédhez készüljünk, mindenki éhes, az idő elmúlt, borsófőzeléket csinálunk, rakjatok gyorsan tüzet –

A masszőrnő szeretetreméltó modorával mindenkit megnyert, mert ő mindig mosolygott, és kedvesen bólogatott, majd csak jó lesz minden, rosszabb is lehetne, igazán. Most ott áll a tűzhely mellett, még volt két krumplija, és bő lében krumplilevest főzött, közben mosolygott, majd jó lesz minden, és várta, hogy a víz felforrjon. Mellette állt a cigány, milyen furcsa ember ez a cigány, még soha senki sem hallotta, hogy más szót ejtett volna ki, mint azt, hogy: árkász. Akármit kérdeztek tőle, csak azt mondta, hogy árkász. Igen szolgálatkész és udvarias ember volt, és többeknek segített is, például fát vágott, és a tüzet rakta. Most is ott állt a masszőrnő mellett, aki mosolygott, mert arra gondolt, hogy rosszabb is lehetne, nézte, mikor fő már a leves, és azt mondta, hogy árkász. Néhányan meg is kérdezték tőle, hogy mit akar ezzel az árkásszal, de a cigány egészen elcsodálkozott, hogyan, hát nem értik, egészen egyszerű dolog, közérthető, és mindenki tudja, hogy mi az az árkász. Jó, jó, de miért mondja mindig? Mire a cigány még jobban elcsodálkozott, mit akarhat ez az ember, hiszen a dologban nincsen semmi rendkívüli, és mindenki tudja, mit jelent az, hogy árkász.

A tűzhely mellett ott állott a szatócsné is, az egyik üvegben még volt dara, a másikban kapor. Semmi egyéb. Mindent megevett már, pedig nem sietett, csak ha felébredt, éjjel is evett, de ha éhes volt, ennie kellett, vagy nem? Kapor és dara, ezt most összefőzte, a cigány néha lábasába nézett. Aztán ott állott Fenyő Rafaelné, ma a gyerekeknek egy marok kukoricakását főzött, mert tegnap ciberét kaptak, és holnap? Igen, mi lesz holnap? A gyerekek ott álltak és nyöszörögtek, és ott állott Quitt Illésné is, bár nem volt főznivalója, a víkendtáska régen kiürült, csak szívta a kapor szagát, és ott volt Pázmán sápadtan és korgó gyomorral, és leste, hogy a masszőrnő félrenéz, egy krumplit ki akart lopni, de a cigány ott volt, és azt mondta, hogy árkász, és ott volt a tizedes is és a parasztasszony tizenöt éves fia, és a fiúnak azt mondta, mit ácsorogsz itt, ne bámulj, mire a fiú elment; de megint visszajött, és nézte, hogy a kaporleves a darával miképpen fő, és ott volt Kolophon úr is, és nézte a krumplilevest, és Pisti is ott volt, és beszélgetett Szervác atyával, aki azt mesélte, ma hétfő van, ma a kolostorban félkövér marhahúsból levest főztek, tormamártással, kis ecet, bors, cukor, enyhén tejfölözve, a zöldséget külön ették besamellel, hétfőn náluk rendesen lekváros gombóc is volt, többnyire mákkal és olvasztott vajjal, Pisti bólogatott, és a krumplilevest nézte, és a tizedesre bámult, és Rella is odajött, és Toldi néni is Endiviával, de már régen semmije sem volt, amit főzhetett volna, holnap már a szatócsnénak sem lesz, régen elfogyott a lekvár, a kétszersült, a sajt, a konzerv, pedig reggel fél kilenc volt csak, de ott álltak a tűzhely körül, és nézték a kapros darát és a krumplilevest és a kukoricakását, Fenyő Rafael öt gyermeke is ott sírdogált, és a kis Kata azt mondta, nyomi-nyomi, de nadrágja máris tele volt, és a földre leült, és mindenki odanézett, erre Pázmán az egyik krumplit gyorsan kikapta, de forró volt, és a farakásra ejtette. Pázmán nem mert lehajolni, csak lábával közelítette meg a krumplit, és lassan előhúzta. Azt hitte, a krumpli nagyobb. Sajnos, egészen kicsiny volt. Csalódottan gondolt rá, és szerette volna, ha ökölnyi lett volna, vagy olyan, mint a nagy alma, vagy olyan, mint a görögdinnye, vagy olyan, mint a tízéves gyerek, sőt olyan, mint a tűzhely, sőt olyan, mint az elefánt, sőt olyan, mint az öttonnás teherautó, sőt olyan, mint a városháza, jól át van sütve, és folyik belőle a zsír, és meg van töltve kövér hússal és van hozzá kétkilós, négykilós, hatvankilós, ötszáznegyven kilós kenyér, jól megkenve zsírral, és, rajta legalább harminc kiló szalonna, de a krumpli diónyinál nem volt nagyobb, és ott volt a lába alatt, a farakás szélén, és amint kotorta, éppen belefordult a tócsába, ahová a kis Kata nyomi-nyomi, de Pázmán akkor lehajolt, és hirtelen fölvette, és zsebre dugta, és zsebében gyorsan megtörölte, aztán elfordult és bekapta. A maszszőrnő ott állt és mosolygott, mert igazán rosszabb is lehetne, és a cigány azt mondta, árkász, a parasztasszony fiára szólt, mit bámulsz, mire a fiú elsomfordált, de visszajött és nézte, hogy a kapros dara miképpen fő, de ott volt Mojzesné is, és nézte a tűzhelyet, és ott volt Bence Kata is, és a tűzhelyet nézte.

Van még otthon élelem? Gergely és Jusztin számoltak. Darálatlan kukorica, kenyérliszt, paradicsomkonzerv. Más nincs? Még van. Micsoda? Liba. Persze, még ott van Lohengrin, a gúnár. És aztán? Ott van még Ramses, a belga bak. El kell hozni. Úgy látszik, az ostrom még eltart. Gergely és Jusztin a zsákot elővette, felöltötték a lepedőt, és indultak ki a hóba. Erős tűzharc volt. Vártak. Háromnegyed öt. Öt óra. Most csend. Kisurrantak, fel a kövesútra, gyorsan át és a házak közé. Gergely a korcsma pincéjébe akart menni. Majd visszafelé. Itt az üveg, szólt diadalittasan. Majd visszafelé. Siessünk, az állatokat le kell vágni. A pince sarkában a ketrecben szundikáltak. A konyhából kést hoztak, és az állatokat levágták. Ramses rugdalózott. Be a zsákba. Véres lesz? Igen, véres lesz. Fölmentek a kenyérlisztért és a paradicsomért. Találtak még répát és káposztát. Most menjünk a korcsmába. Megint erős tűz volt, a Horpályról lőttek, gránátokkal. Egyik háztól a másikig. A téren több embert láttak, gyorsan elbújtak. Az emberek eltűntek. A korcsmába. Hány óra lehet? Fél hét. Siessünk, mert világosodik. A tüzelés egyre nőtt. Gergely az üveget megtöltötte és ivott. Igyál, szól Jusztinnak. Jusztin ivott, aztán az üveget újra megtöltötték. Csak el ne törjön. A téren ismét emberek, szánt húztak. A szánon döglött ló. Világítórakéták. Erős gépfegyvertűz. A kövesút árkába feküdtek, nem lehetett átmenni. Golyók pattogtak. Egyszerre Gergely mögött. Hökk. Az üveg. Mi az, eltört? Nem, megsebesültem. Hol? A vállamon. Fáj? Ütés. Nem fáj. Nem tudom. Fáj. Gergely oldalra fordult és ivott. Át tudsz kúszni az úton? Talán. Vidd a zsákot. A zsákban a liba, a nyúl, a káposzta és a répa. Jusztin Gergelyt hátára akarta venni, de nem bírta. Átmegyek a pincébe, és segítséget hozok. Világosodik. Az úton átfutott és be a pincébe. Gergely megsebesült.

Be volt rúgva, szól Máté. Úgy kell neki. Én nem megyek ki érte –

Világosodik, mondja Jusztin, be kell hozni, mert elvérzik –

Máté vállat von. Az ő dolga –

Baskircsev Kata felkiált: Emberek, Gergely megsebesült, ki kellene menni érte, mert elvérzik –

Úgy tesznek, mintha aludnának.

Be volt rúgva, mondja Máté. Semmi közöm hozzá –

Nehéz? kérdi Kata.

Nagyon nehéz. Nem bírom el. Próbáltam –

Máté azt mondja: Gyere, Fikarc, menjünk az előtérbe, reggeli séta –

Füttyent és kimegy.

Bernát bácsi bólogat. A bűn a kapuknál várakozik – v hiné pharocheth hahékal niqrah lisnajim qerajim milmalah lemattah – és akkor véget vetett a sötétségnek és a pusztulásnak – Ha atah hu meleq ha jehudim – Atah amarta – vigyázz, hogy elmédben haszontalan gondolat ne támadjon –

Megyek én, szól Kata. Lepedőt vesz fel és indul. Tíz perc telik el. Bernát bácsi imádkozik. Ami elbírja a tüzet, tegyétek a tűzbe, és mondd a bölcsességnek, én testvéred vagyok – Ma raah veem husiphu – chatuv chi véti bájit tefilah –

Máté és Jusztin jönnek be, és lepedőn hozzák Gergelyt, ájultan, Kata cipeli a zsákokat. Máté mégis kiment? Persze hogy kiment, lepedő nélkül, fekete városi télikabátban, a legnagyobb tűzben, úgy lőttek rá, mint az őrültek, de ő nyugodtan sétált, és Fikarcnak füttyentett. Hagyjuk ezt, Fikarc, feküdj le. Gergely ruháját levették, a golyó a lapockacsonton volt. Kata és Jusztin két zsebkéssel és egy görbe manikűrollóval a golyót kihúzták, és két tiszta zsebkendővel a sebet bekötözték. Gergely felébredt. Egy slukkot, szólt.

(Vajagiddu- lo et-divar jenuah ulekal-aser-ito bevétó – és ötszáz illatok szállnak fel Éden kertjéből minden napon, és ezzel illatosítsák a te ruhádat –)

Máté leül. Na, bújj be, Fikarc, hideg van kint, szerencse, hogy nem sebesültél meg –

(Tavo malchuteká – az úr szava igaz és minden cselekedete hűséges.)

Alkonyatkor az előtérben az árnyékszék előtt sorban álltak, a rokkant, az ősz hajú asszony, Rella, Zákány Árpád, a műszerész, és éppen arról beszéltek, milyen különös, ha az ember rendesen eszik, szükségletét napjában csak egyszer végzi el, minél kevesebbet eszik, annál többször kell kimennie. Ha majd semmit sem fogunk enni, szól Zákány Árpád, egész nap a budiban fogunk ülni.

Kint tűzszünet volt, és a rokkant kinézett, sőt kibújt, és egész a kövesútig kúszott. Egyszerre csak visszajött, és azt mondta, hogy az áruház ég. Valóban, a nagy, négyemeletes áruház égett, és egész sereg ember ott nyüzsgött, és mentette, ami menthető. A rokkant csekély értelmére jellemző, hogy a helyzetet nem ismerte fel. Az áruház ég, szólt, és azt hitte, hogy ezzel a dolog el is van intézve. Sajnálatos esemény, mindenesetre kár, de ki tehet róla, vagy nem? Az áruház porrá fog égni, benne a sok mindenféle hasznos iparcikk és élelmiszer, hiszen talán az is van ott még. A rokkant azt mondta, hogy az áruház ég. Árpád szintén kibújt a rokkanttal együtt és a műszerész is. Az ősz hajú asszony félig kimászott, Rella is az ajtóba állt és várt. Az áruház csakugyan ég, és néhány ember a környékről ott sürgölődött. Hogy mit művelnek, azt ilyen távolból pontosan nem lehetett megállapítani, de könnyen azt gondolták, biztos, erejük teljes megfeszítésével a tüzet oltják, hogy az árut és az áruházat tulajdonosának megmentsék, a vizet önfeláldozó buzgalommal hordják. Árpád nem volt ilyen gyanútlan. Ő rögtön tudta, hogy az oltási munkálatokban nekik is részt kell venniök. El is indult, és a műszerész is vele ment, aztán a rokkant, a pincéből Rella is kibújt, és futni kezdett, az ősz hajú asszony beszólt a pincébe, az áruház ég, aztán ő is kibújt a pincéből, és a többiek után sietett. Most néhány puskalövés dörrent. Kolophon úr is kibújt, körülnézett, s aztán futni kezdett, a szatócsné is, a tizedes is, Toldi néni és Endivia és Doma Etigárné és a tábori ágyas fiatalember, Bence Kata és Quitt Illés, nejével együtt, Finta és Linkó úr, Moch Antal úr és Fenyő Rafael és Kamilla, és azt mondta Pázmánnak, mindenki megy, te nem mész? Jó, akkor megyek én is. Pázmán erre gyomrát fogta és nyögött, de elment, és Mojzesné és Szervác atya is kinézett, és elkezdett ügetni, és a cukrász és a trafikosné, mind elmentek, hogy a tűz oltásában segítsenek, bár a puskatűz erősödött, és itt-ott gépfegyver is szólni kezdett. Eszter, nem szégyelli magát? kérdi Máté, mit lebzsel itt, mialatt a többiek a tüzet oltják. Micsoda szégyen! Zákány és Zákányné suttogtak, aztán Zákány hirtelen felugrott és elment, de Zákányné máris utánasietett. Eszter, szólt Máté, nem látja, hogy szülei is elmentek tüzet oltani, menjen azonnal velük! Micsoda utódok!

De Árpád máris megérkezett, egy nagyobb és két kisebb szőnyeget hozott, gépszőnyeg volt ugyan, de elég csinos, gyorsan fekvőhelye alá dugta, és sietett vissza. Lőnek, mondta felhevülten. Rella is megérkezett, kendőjében alumínium poharakat, kisebb edényeket, habverőt, merőkanalat, reszelőt, tálcát hozott, gyorsan ágyára döntötte, letakarta, és futott vissza. De máris ott volt a rokkant, ponyvában kétszáztizenkilenc tucat ceruzát hozott, radírt, tollat, tollszárat, szivacsot, palavesszőt, bélyegzőt, ceruzavédőt, zsebkönyvet, írógépszalagot és naptárt, és az ősz hajú asszony képeskönyveket hozott a Mackóról és Róka komáról és a varjúról és az egérről, a tündérkirálynőről és a varangyról, valami ötvennégy kötetet, gyorsan lerakta, és sietett vissza, és utána Mojzesné jött, és keféket hozott, ruhát és cipőt és fogkefét és súrolókefét és hajkefét és klozettkefét, százkilenc darabot, ledobta, és gyorsan-gyorsan vissza, de aztán megjött Fenyő Rafael, és öt hatalmas bádogdobozt hozott, magából kikelve, cukrot hozott a gyerekeknek, finom savanyú és mézes és málnás cukrot, Fenyő Rafaelné a dobozt kinyitotta, de nem cukor volt benne, bár kívülről tényleg úgy látszott, padlóviasz volt benne, a másikban ammóniás szóda volt, a harmadikban patkányirtó, a negyedikben lúgkő, Fenyő Rafael erre gyorsan megint elsietett, kint egyre jobban lőttek, és a kövesútra aknák estek. Kolophon úr is megérkezett, és függönyöket hozott, sárga és fehér gép- és kézimunka függönyöket, aztán máris sietett vissza. Toldi néni és Endivia ketten együtt nagy, kilenckarú bronzcsillárt hoztak, Finta pedig száznegyven darab különböző erősségű villamos körtét, Menyhárt úr pedig egész sereg vonalzót és irkát és blokkot és előjegyzési naptárt, Szervác atya pedig zsákot talált, abban pedig négyszázhuszonkét hamutartót hozott, Doma Edgárné pedig nagy linóleumot, Pázmán pedig patent befőttes üvegeket hozott, felesége pedig hatvanhárom széles karimájú strandszalmakalapot hozott, Linkó úr pedig útikosárban gumicsöveket és gumikesztyűt, a tizedes pedig egyik kezében tizenkilenc fényképezőgépet, a másikban negyvenhat pár papucsot hozott, gyorsan ledobta, és sietett vissza. Nagyon lőnek, szólt kifulladva, aztán a lyukon kibújt és loholt, de máris megérkezett Finta, igen szép modern villamos porszívó gépet hozott, Bence Kata szép színes kerámia szobrokat hozott, hosszú hajú, vonagló nőket, amint hasukat kifeszítik, és lábukat szemérmesen összeszorítják, aztán kis bohókás kutyákat, és szamarakat és hosszú farkú egereket, aztán a cukrász is megérkezett, női melltartót és kombinét és alsónadrágot hozott, a tábori ágyas fiatalember egy kofferben hatszázhuszonhat zsebfésűt hozott, a rikkancs pedig rozsdamentes evőeszközt hozott, vagyis hetvenegy kanalat, kilencvenöt kést, száznegyven villát és kétszázkilencven kávéskanalat. Nagyon lőnek, szólt kifulladva, és máris igyekezett vissza. Moch Antal úr teljes alumínium főzőberendezést hozott, kis és nagy fazekat, serpenyőt, lábast, palacsintasütőt, Zákány kerti fecskendőt hozott, Zákányné pedig kerti fekvőszéket, Pázmán pedig hintalovat, Fenyő Rafael pedig a gyerekeknek csinos bábszínházat, díszletekkel és figurákkal, Árpád ismét megérkezett, és négy darab íróasztal-karosszéket hozott, Finta pedig mindenféle népművészeti remeket hozott, szőtteseket és csikóbőrös kulacsot és fuvolát és csillámos pruszlikot, Szervác atya pedig egy zsák művirágot hozott, búzavirágot és margarétát, pipacsot és szegfűt és őszirózsát, Bence Kata kilencvenhárom doboz karácsonyfadíszt hozott, Toldi néni és Endivia tulipános ládát hozott, tele piszkavassal és szeneslapáttal, Doma Edgárné pedig akváriumot hozott, Kolophon úr pedig kilenc lourdes-i Máriát, négy Szent Ferencet, három aranyozott Napóleont, hat Liszt Ferencet, két Wagnert, négy Petőfit, tizenegy Kossuthot és egy Kolumbusz Kristófot hozott, a trafikosné pedig ötvenkét darab zseblámpát hozott, Quitt Illés és neje gumicsónakot hozott, Fenyő Rafael a gyerekeknek kis vasutat hozott, szemaforral és alagúttal.

Kint egyre jobban lőttek, a kövesút porzott a golyótól és az aknától, és a repülőgépek alacsonyan szálltak, és gyújtóbombákat dobáltak és géppuskáztak, és világítórakéták égtek, és a nappali fényben ott látták az úttól öt méter és huszonkét centiméterre észak-északkelet irányban Armeniusz Armén holttestét, ülő helyzetben megmerevedve, arccal a pincének. Finta és Kolophon úr rúddal egy méter és hatvan centiméterrel odább emelték, nehogy útban legyen, most fenékkel a pincének és arccal az égő áruháznak feküdt. Úgy látszik, támadás indul, Fenyő Rafael sietett, a rokkant a hóban bukdácsolt, Toldi néni és Endivia szuszogva bárszekrényt cipelt, közben az akna sivított, Pázmán festőállványt hozott, a rikkancs kötéllel átkötve harminckilenc esernyőt, Mojzesné kölnivízautomatát hozott, bal kezében pedig milói Vénuszt, az út porzott a golyóktól, és a világítórakéták égtek, és akkor már mindenki megérkezett, csak a tábori ágyas fiatalember nem, bal oldalába gépfegyversorozatot kapott, és ott feküdt a kövesút mellett, zsákjában hétszázhatvannégy csomag pudingpor volt, tőle húsz méterre, huszonhat fokos elhajlásban feküdt Mojzesné, koponyájába aknaszilánkot kapott, és azonnal meghalt, ott feküdt mellette tizennyolc darab kerékpárgumi és Szent Terézről készült olajlenyomat széles aranykeretben, csaknem Armeniusz Armén mellett feküdt a parasztasszony tizenöt éves fia, hátába golyót kapott, kezében több tölcsér és tollseprű és egy fürdőszobatükör, a pince bejáratában pedig Quitt Illésné, haslövést kapott, idáig kúszott, de itt meghalt, teljes pedikűrládával és négy pakfon gyertyatartóval, ott feküdt a pince bejáratában, arccal a hóban, körülötte a vér szétfolyt, és a havon megfagyott.

Ruach hakkodesh –

Nézz körül, csak nézz körül, mit látsz? Ötvenhat koplaló férget látsz. Eredj, és olvasd fel nekik igéidet –

Ilyesmiről most ne beszéljünk –

Ten lanu hajóm lechem chukénu – amikor a rabló a házba tör, szintén az eget hívja –

Csak nézz körül, és kérdezd meg őket, mit akarnak, imádkozni vagy egy tál főzeléket –

Jusztin apjára néz. Bormester szemét lehunyja és hallgat. Szája rángatózik, de nem nevet.

Nagy hűhó a szellemmel. Piha. Itt a cadik, a csodarabbi, adj neki egy kenyeret, lakasson jól vele ötvenhat embert. Most itt az alkalom, már elég éhesek, szemük ég. Itt vagyunk ebben a gödörben, az ostrom tart, még holnap is, holnapután is, egy hét múlva is, három hónap múlva is, kolosszális tömegsír. Egy hét múlva sorsot húzunk, kit főzzünk meg elsőnek. Szervác atyát ajánlom, ő közöttünk még mindig a legkövérebb, gondos beosztással egy hétig élhetünk belőle. Aztán ki következik? A szatócsné! Kitűnő húsban van, egy héttel ezelőtt még evett. Egymást megesszük. Éljen a szellem! Kolosszális tömegsír. Három hónap múlva már csak húszan leszünk, esetleg tízen. Megesszük Gergelyt és a császárnőt és Mina nénit, Zákánynét, sőt Esztert is megesszük! Remek jércepecsenye, meglátod, Jusztin, milyen jó étvággyal fogod falni. Helyezkedjünk végre a valóság alapjaira. Remek –

Hu dor lo-émun bo dor tahphuduth ad mata ehjeh imachem – jobb a gyermek, aki szegény, mint a király, aki öreg és bolond –

Bormester Mihály szundikál és hallgat. Jusztin Bernát bácsira néz.

Ubén haadam én-lo makóm lehanijach et-rósó – a mélység rózsája pedig mint a mélység megnyílik, mint a rózsa, és kinyílik – Machpelah barlangja –

Azt akarod mondani, hogy szenvedek, jobban szenvedek, mint a többi. Ezt akarod mondani, nyafogó féreg. Hallgass. Már tudom. Ez a lecke, amire apád megtanított. Kolosszális tömegsír. Holnap levágjuk Szervác atyát, aztán a trafikosnőt, aztán Esztert.

Igazán abbahagyhatnád már, szól Jusztin.

Machpelah barlangja – ha a gúnyolódókkal van, gúnyolódik, de az alázatosaknak megkegyelmez –

Még soha nem volt ilyen alkalom arra, hogy valaki csodatevő képességét igazolja, mint most, adjatok a cadiknak egy krumplit, varázsoljon belőle tíz mázsát, adjatok egy kanál zsírt, és ő meg fogja tölteni az összes bödönöket. Hallgattok. Ugye? Ha a szellemnek hatalma van az anyag fölött, akkor ide tud varázsolni ötvenhat sült libát és ötvenhat kenyeret. Hallgattok. Sunyi képet vágsz. Tudom, Jusztin, korog a gyomrod, és alig várod, hogy Eszterből labdapecsenyét egyél. A cadik is várja, mert ő is képmutató, és a labdapecsenyét falni fogja, és egyszere nem fog imádkozni, hanem zabálni fog. Lássuk a csodát! Íme felszólítom a spiritualistákat, hogy tegyenek bizonyságot a szellemnek az anyag fölött való hatalmáról! Ha pedig csoda nincs, akkor fogjátok be szátokat, kenetteljes söpredék!

Malchuth pedig annyit jelent, mint a tündöklő világ képe, de Malchuth a szentség lehelete és az egek birodalma, és akkor lehelet támadt, mint a világ lehelete –

Maszlag, fecsegő vén naplopó, siránkozó imatestvér, lássuk a csodát, vén sarlatán! Szólítsd fel szellemedet, hogy tegyen csodát –

Bölcs hív az én jobb oldalamon, és bolond hív az én bal oldalamon –

Ne beszélj mellé, vén furfangos, csodát, csodát, íme itt van ötvenhat koplaló állat –

És szólt az ő angyalához, aki a nép torkát fojtogatta, most pedig elég –

Tudjuk, ezt mind tudjuk már, a fecsegésből elég, és most lássuk a csodát. Itt a pillanat. A szellem hatalmát mutasd meg az anyag fölött, vén bohóc, ingyenélő, a nép hiszékenységéből éltél, hogy hülye idézeteidet böfögd, vén szemfényvesztő. A nép most felszólít arra, hogy a szellem hatalmát mutasd meg az anyag fölött, állj ki, és szolgáltass bizonyságot, most, most azonnal –

Jusztin meredten nézi Mátét, aztán Bernát bácsit és az öreg Bormestert, néha, mintha beszélni akart volna, de aztán elhallgatott. Bormester behunyt szemmel feküdt, és alig észrevehetően mosolygott. Bernát karját mellén keresztbe fonta, és igéit suttogta maga elé. Egyszerre csak fejét hátraszegte, és mélyen felsóhajtott.

Jéaszeh reconká – jéaszeh reconká –

Ugyanakkor karját mereven előrenyújtotta.

Jéaszeh reconká –

Ugyanabban a pillanatban Máté élesen felkiált. A kiáltás olyan volt, mintha hirtelen megsebesült volna. Golyó? Honnan? Kés? Kicsoda? Jusztin felugrik. Mi történt?

Máté megrándul, egész testét hirtelen fölvetette, és jajgatni kezd. Mi történt? Eszeveszetten bal lábához kap, a szalmazsákra veti magát, és ott vonaglik.

Mi történt?

Nyög, fejéhez kap, megint lábához, aztán hirtelen felül, lihegve nyomorék lábáról a cipőt lehúzza.

Gergely és Jusztin ott áll. Eszter értelmetlenül bámul. Bormester Mihály szemét még mindig nem nyitja ki, csak mosolyog.

A lábam, szól Máté megrettenve.

Egészséges láb, szól Gergely elképedve.

Jusztin Bernát bácsira néz. A cadik most hajlongani kezd és sír. Repedt, öreg hangján valamit halkan énekel, amiből egy szót sem lehet érteni. Nevet és integet, és karját kitárja.

Mi történt? Hálát ad a csodáért, szól Jusztin. Hálát ad, hogy a csoda ereje általa megnyilatkozott –

Máté lábát fogdossa. Láb, szól ijedten. A nyomorék patára szabott cipő ott hever, a láb olyan láb lett, mint a másik, mint más ember lába. Egy pillanat alatt, egyszerre csak megrándult, és gerincét valami megcsavarta, és csavarral összeszorította és kirántotta, és lába egyszerre csak láb lett.

Zákány odanézett, láb, mondta. Zákányné odanézett, láb, mondta. Baskircsev Kata is odajött és megnézte, és Dina és Lenke is odajött és megnézte, és a tizedes elkezdett suttogni, csoda, csoda, láb. A trafikosnő is megnézte, és Szervác atya is megnézte, Kamilla és Finta és Pázmán is megnézte, Pataj is, Toldi néni is, Endivia is, Rella is, Doma Edgárné is, Fenyő Rafael is, Menyhárt úr is megnézte, és azt mondta, csoda történt, láb.

Máté lábát tapogatta, Bernát bácsi halkan énekelt.

Veél teviénu lidé maszah – ki im chacilénu min-haraah –

Jusztin odamegy hozzá, és megsimogatja. Eszter Mátét sugárzó arccal nézi. Csoda. Bormester Mihály lehunyt szemmel fekszik, arca rángatózik, kicsit mosolyog.

Mindenki hamar elaludt, a bableves egészen hideg volt, és csaknem sótalan. Holnapra még egy adag van, mondta Baskircsev Kata. És aztán? Mindenki elaludt, és az egész pincében csend volt, csak Dina és Lenke még a tűzhelynél motoszkáltak, az üstöt kimosták és kitörölték, éppen akkor idegen férfi jött be. Dina mindjárt megismerte, ez Csiba, Katához akartak futni, de a férfi már belépett, körülnézett, sapkáját levetette, lassan az Üdvözültek útján végigment, mikor Pázmánt és Kamillát meglátta, felrázta őket. Most mind a hárman a tűzhelyhez mentek, de már ott volt Finta is, és négyesben suttogtak. Csiba kiment, csomagot hozott be, bőrkabátját és csizmáját levetette, bakancsot húzott, és ócska télikabátot vett fel és kalapot. A bőrkabátot és a vezérezredesi sapkát a farakásba dugta. Finta rögtön odament a Bormester-sarokba, és ott suttogott valamit. A várost feladták. Az ellenállás megszűnt. A lőszer elfogyott, a csapatok felbomlottak, a katonák civilbe öltöztek, és fegyverüket eldobálták, még helyenként tüzelnek, de reggelre a haditevékenység megszűnik, az ostromnak vége. Csiba idejött, átöltözött, és így akar megmenekülni, talán sikerül is neki. Finta mégis jól számított, Kamilla is jól számított, a felszabadító sereg nem érkezett meg, és most azok kerültek felül, akik az üldözött zsidókat támogatták. Finta mindig zsidóbarát volt, Bormesterék tanúskodhatnak mellette, még akkor adott pénzt, amikor ez kockázatos volt, anyagi erején felül adott, sőt másoktól is gyűjtött. Könnyen agyonlőhették volna. Holnap az ellenséges hadsereg a városba már bevonul, és őket mint felszabadítókat kell üdvözölni, éljen, éljen, felszabadítottak bennünket. Aztán visszament, és Csibával suttogott, és akkor Kamilla is odajött Bormesterékhez, és azt mondta, az ostromnak vége, az ellenállás megszűnt, ma éjjel a látszat kedvéért még lövöldöznek, de reggel az ellenség bevonul, ő mindig a zsidók mellett volt, Pázmán is, és Bormesterék majd igazolják. Aztán visszament Csibához, és suttogott, végül elmentek lefeküdni, Csiba Kamillához és Pázmánhoz feküdt, és betakaróztak.

A pincében csend lett, Dina és Lenke is lefeküdt, csak az öreg Bormester Mihály volt fenn, félig ülő helyzetben. Mindenki aludt, és a pincében a lámpákat eloltották, csak a kis mécses maradt égve a tűzhely fölött, egyetlen kis láng.

Egyszerre csak Siska ott állott az Üdvözültek útjának közepén, éppen fölkelt, és ott állt tétovázva. Egy ideig állt, aztán bizonytalanul a pince túlsó végébe ment, ott megállt, és sokáig, talán tíz percig is mozdulatlanul állt egy helyben. Táncolni fog? Siska egyszerre csak karját kinyújtotta, különös volt, hogy karja egészen világos volt, mintha foszforeszkált volna. Olyan volt pontosan, mintha valamivel bekenték volna, ami a sötétben világít. Kezét végighúzta az ott alvók feje fölött, mindegyiknél megállt, aztán tovább és tovább. Most egy kicsit oldalt fordult, arca is látható volt, az is égett, egészen különös kékeszöld fényben, szeme le volt hunyva, fejét az égnek emelte, szenvtelen volt, mélyen aludt, de arca dicsfényben úszott, mint a gyér holdvilág a víz fölött. Most egy pillanatra megállt, megáldotta Fenyő Rafaelt, a klasszika-filológust és Fenyő Rafaelnét és öt gyermekét, aztán megáldotta a cukrászt és a trafikosnőt, aki elcserélte a nyakkendőt fél deci pálinkára, rátett öt cigarettát és egy skatulya gyufát, és kapott egy almát, megáldotta a rikkancsot, aki tudta, hogy a háborúk nem a csatatéren, hanem a zöldasztal mellett dőlnek el, és megáldotta Quitt Illést, pohárgyűjteményével, és egy pillanatra megállt, mintha Quitt Illésnét kereste volna, de Quitt Illésné a pincebejárat előtt feküdt a hóban, csak a lakkozott víkendtáska volt itt és a gramofon a Walkür-lemezekkel, mellette a pedikűrláda és a gyertyatartók, aztán megáldotta a félszemű Linkó urat, aki egészen kicsiket mert csak lélegezni, és úgy aludt, és várta, hogy végre egyszer egészen nagyot lélegezhessen, és megáldotta Bence Katát vöröskeresztes karszalagjával és fehér cipőjével, és akkor megint megállt, mert érezte, hogy ott valaki hiányzik, igen, Armeniusz Armén hiányzott, a mezítlábas apostol, aki megjósolta, hogy vége, vége, mindenki elpusztul, de a pusztulást nem bírta ki, ereit felvágta, és a hóban fekszik megfagyva, dermedt szemekkel.

Siska mintha nem is lépett volna, mintha mereven állt volna a térben, és keréken tolták volna, kitárt karokkal, csapzott, színtelen haja lógott, szeme behunyva, mélyen alvó arccal, különösen elváltozva, nevetséges és szánalmas vonásai egészen eltűntek, és hideg volt, csaknem érzékelten és süket és vak, amint ott közeledett lassan az Üdvözültek útján, mindenkinél megállt, kezét az alvó fölött tartotta, mintha valamit mormolt volna, aztán fél lépéssel továbbment és megállt, és megáldotta Kolophon urat, a zenetanárt, és megállt, és valakit keresett, ott üres fekhely volt, a tábori ágyas fiatalember ágya, ő maga kint feküdt a kövesúton, bal oldalában egy sorozat gépfegyvergolyó, mellette a zsák szétszórva, sampon és pudingpor, aztán Siska továbbment, és megáldotta a szatócsnét és Pistit, a futballistát és a tizedest, aki nem akart úr lenni, és a parasztasszonyt, és mellette kereste tizenöt éves fiát, de az kint feküdt a pince előtt, továbblépett, és megáldotta Szervác atyát a töltött karfiollal és a habos krémtortával, és megáldotta a műszerészt, a könnyűfém feltalálóját és idealistát.

Most már egészen közel volt, arca egészen világos, valósággal fényes, mint a hold, arca körül gloriola, ujja végéből a fény sugárzott, egészen anyagszerűen sugárzott, amint kezét kitárta, és mereven közeledett. Bormester lehunyt szempillája alól nézte, mozdulatlanul. Siska pedig közeledett, és megáldotta Fintát, a huncutot és Moch Antalt, a neutrálisat, aki ott aludt lefogyva és sárgán, és megáldotta Kamillát és Pázmánt, és akkor egy pillanatig megállt, mintha keze megingott volna és tiltakozott volna, hirtelen kezét visszahúzta és megállt. Ott feküdt Csiba, és aludt, mélyen aludt, átöltözött, és bőrkabátját és vezérezredesi sapkáját levetette, és már nem volt fejedelem, és nem volt oroszlán, és nem hitte, hogy a világot ő fogja megteremteni, és nem csapkodott pisztolyára, és nem nézte meg, hogy a holttest friss vagy nem, és nem volt részeg, és ott feküdt, mint a többi, és aludt, mint Moch Antal vagy Fenyő Rafael vagy Linkó úr vagy Pisti, és akkor Siska kezét újra fölemelte, és Csiba feje fölött megállt és megáldotta és továbblépett, és megáldotta a cigányt és a masszőrnőt és Doma Edgárnét és Toldi nénit és Endiviát, és megint keresett valakit, Mojzesnét kereste, de az kint feküdt a hóban, holtan, hóna alatt Szent Teréz olajnyomatával, akkor Siska továbblépett, és megáldotta Dinát és Lenkét és Baskircsev Katát, és megáldotta Zákány Simont és feleségét és Árpádot és Esztert és Bernát bácsit, és akkor már egészen közel volt, és hallatszott, hogy valamit mond, de szája nem mozdult, arca egészen merev és szenvtelen volt, csak világított, keze feje körül egész gloriola égett, és akkor kezével egy pillanatra megállott a császárnő fölött és a kis Lázár fölött és Gergely fölött és Máté fölött és Jusztin fölött és Hermina néni fölött és Bormester Mihály fölött, és indult tovább kifelé. Bormester Mihály hagyta. Hagyja? Ha kimegy, agyonlövik. Esztelenül lőnek. Hagyja? Siska kifelé megy. Van joga visszatartani? Észnél van? Nincs. Valaki van, aki vezeti, ahová akarja. Azt teszi, amit az a valaki akar. Parancsra cselekszik. Mi ezt nem értjük. Vissza szabad tartani? Most kimegy. Kint eszeveszetten lövöldöznek, gránátok hullanak, és a gépfegyver kattog.

Körülbelül éjfél van, Jusztin éppen az előtérből jön be, felébreszti Mátét és Gergelyt, és elmondja, kint csend van, gyanús csend, az előtérben Csiba és Kamilla és Pázmán és Finta, a lepedőt kettéhasították, rúdra tűzték és kidugták. A nagy bejáratot ismét kibontották, és a lepedőt tényleg ki is dugták. Gergely azonnal fölkelt és kiment, aztán visszajött. A fehér zászló már kint van. Erre Jusztin is kiment, fejét a lyukon kidugta és látta, hogy idegen katonák jönnek óvatosan, lövésre kész fegyverrel. Egy perc múlva az egyik katona már bent is volt, és elkezdett kiabálni, mire mindenki felriadt. Kamilla és Pázmán és Csiba és Finta ott voltak, és hadonászva magyaráztak. Erre egész sereg idegen katona jött be, és akkor Kamilla gyorsan hátrament, és száját kifestette, és az idegen tiszthez ment és magyarázott, és szemét villogtatta, és mellét mutogatta. Csiba, azt mondta, hogy itt nincs katona, ő majd velük megy és megmutatja, hol vannak. Pázmán is jelentkezett, és az idegen tiszt mosolygott, és Kamillának intett, hogy jöjjön vele, és akkor mind elmentek, és ismét más katonák jöttek, akik megparancsolták, azonnal mindenki menjen ki a pincéből. Erre mindenki a pince elé ment, és a hidegben reszkettek, Fenyő Rafaelné öt gyermekével és Kolophon és Pataj és Quitt Illés és Moch Antal és a műszerész és Pisti, és a parasztasszony fia mellett térdelt, és ott zokogott, és a kövesút mellett feküdt Siska, ruhája csupa vér, mozdulatlan arccal, ugyanúgy, ahogy az éjszaka a pincéből kilépett. A katonák most kiáltani kezdtek, a férfiak álljanak külön, akkor a férfiak külön álltak, beszédre nem volt idő, a férfiakat elvitték, Gergely még visszanézett, és a császárnőt és a kis Lázárt kereste, Máté ott botorkált előtte az úton, a szétlőtt házak és romok között.

Három napig csatangolnak a falvakban, két katona kíséri csak őket, azok se törődnek velük, s így már másnap többen megszöknek. Harmadnap reggel előbújnak, aztán neki a földeknek. Máté magát a hadseregcsoport-különítményrészleg vezérkari főnökének nevezi ki, és a stratégiát a következőkben állapítja meg: Gergely alsónadrágjának egyik felét szárban levágják, karszalagot csinálnak, és vöröskeresztet festenek rá. Igen, de mivel? A parasztoknak nincs piros tintájuk. Gergely humortalan és amuzikális, nem tudja, hogy ebből a piros folyadékból minden ember állandóan magával hord néhány litert, Goethe azt mondja, hogy ez egészen különös szaft. Mire azonnal karjába szúr, és a keresztet megfesti. Elmegyek festőnek, Van Gogh-stílű kereszt. Aztán az egyik kerítést szétszedik, két karóból és két deszkából hordágyat csinálnak. Elöl megy Gergely, ő az orvos, utána Jusztin, én pedig a hordágyra fekszem és nyögök. Súlyos beteg vagyok, sürgős műtét, különben végem. Paranoia diaboli. Átkozott cadik! A lábamat meggyógyította. Most, ha patámmal fölfeküdnék, mindenki látná, szegény beteg. Ha nem vagy beteg, jobban elhiszik, szól Gergely. Nincs patám! Nincs többé patafilozófia. Létem igazolása elveszett. Egész életemet patámra építettem, az egyenes vonalú ördögi leszármazás. Patafilozófiámat az jellemezte, hogy infámis volt. (Közben tapodják a havat a mezőkön át.) Infámis volt, mint ahogy az ördög infámis. Éljen az infámis filozófia. Ez volt az én előnyöm az összes filozófiák fölött. Bormester Máté, a nagy káromló, a kristálytiszta blaszfémiák halhatatlan feltalálója. Infámis voltam, és ehhez igazolást patámból merítettem. Most vége, átkozott cadik, kezét kinyújtja, és a blaszfémiák filozófiája recsegve omlik össze. Nincs a földön többé infámia. Légy átkozott, cadik. Álmaidban ki nem mondott blaszfémiák kísértsenek.

Most az út felől több katona tűnik fel. Máté azonnal a deszkára fekszik, Jusztin és Gergely cipelik. Máté nyöszörög. Beteg, beteg, mondja Gergely. Én orvos. Ő beteg. Beteg. Orvos. Kórház. Kórház. A katonák valamit mutogatnak. Arra, arra. Beteg. Orvos. Kórház. A katonák elmennek.

Cadik az infámis. Patafilozófiámat összetörte. Volt joga neki a teremtés rendjén változtatni? Aki patával született, az éljen patafilozófiában. Meg se kérdezett, csak meggyógyított, akaratom ellenére, csellel és erőszakkal. Add vissza a patámat, cadik!

A katonák eltűnnek. Máté leszáll, és gázolnak át a földeken.

A biologistáknak nincs igazuk. Azt állítják, az ember lelki alkata testi alkatának következménye. Humbug. Íme, nincs patám, de még mindig infámis vagyok. Ha a biologistáknak igazuk lenne, abban a percben, amikor patámat elvesztettem, patafilozófiámat is elvesztettem volna. Vagy olyan amuzikális lettem volna, mint Gergely, vagy olyan ájtatos, mint Jusztin. Piha. Kénytelen lettem volna magam fejbe durrantani. De a biologistáknak nincs igazuk. Pata nincs, de az infámia megmaradt.

Este parasztházba mennek. Beteg. Orvos. Kórház. Beteg. Máté nyöszörög. Beteg. Orvos. Kórház. A paraszt előveszi kenyerét. Tepertős krumplit esznek, és bort isznak. Most katonák jönnek be. Kórház, beteg, orvos, kórház, beteg. Máté jajgat. Mindent elvittek, mondja a paraszt. Mindent elvittek. A katonák elmennek. Mindent elvittek, krumplit, lisztet, zsírt, a leányokat, mindent elvittek. Semmi sem maradt, csak a góréban a leány. Mindent elvittek. Az ól alatt tíz mázsa krumpli. Mindent elvittek. Hátul a kertben, a szérű alatt van húsz mázsa liszt és búza. Mindent elvittek. A leányt is. A leány a góréban. A trágyadomb alatt ötven kiló zsír és két disznó, lesütve. Mindent elvittek. A szénakazalban ötszáz tojás. Mindent elvittek.

Ismeri ön a cadikot? kérdezi Máté reszketeg hangon. Nem, szól a paraszt, nem ismerem, sohase hallottam róla. Milyen jó önnek, szól Máté. Miért? Olyan rossz ember? Nagyon rossz ember, patafilozófiámat összetörte. Most kénytelen vagyok vagy botfülű lenni, vagy ájtatos (nyöszörög). Gergely azt mondja: Nagy láza van, félrebeszél. A paraszt felesége Máté kabátja alá egy kenyeret dug. Beteg. Orvos. Kórház. A cadik nagyon rossz ember, szól Máté nyögve, örüljön, hogy nem ismeri, magát is meggyógyítaná. Félrebeszél, szól Gergely. Szegény, szól a parasztasszony, és egy darab szalonnát dug Máté kabátja alá. Vége, vége, kiált Máté, vége a patának. Magának nem volt patája? Nem, válaszol a paraszt, csak lovamnak volt, de azt elvitték. Mindent elvittek. Neki volt patája, de nekem nem volt. Nekem volt, szólt nyögve Máté. Csak az ördögnek van patája, felel a paraszt. Én ördög voltam, szól Máté panaszosan, nem egészen, félig, pszeudo-ördög, egyik lábamra ördög. Félrebeszél, szól Gergely, magas láza van. A parasztasszony egy darab sajtot dug kabátja alá. Ön híve a biologistáknak? kérdi Máté. Nem, kérem, szól a paraszt, én nem dolgoztam és nem voltam semmiféle pártban, de mindent elvittek. Én híve voltam a biologistáknak, szól Máté mélyen felsóhajtva. Azért az nem olyan baj, felel a paraszt. Ha nincs pata, nincs patafilozófia. Az infámiának vége. Átkozott cadik, meggyógyított. Nincs blaszfémia. Félrebeszél, szól Gergely, magas láza van. A parasztasszony Máté kabátja alá egy darab sonkát dug. Bernát, Bernát, kiált Máté, légy átkozott, Ahasverus, összetörted a patafilozófiát. Félrebeszél, szól Gergely, azt hiszi, hogy ördög és patája van és Bernát, a cadik, meggyógyította. Szegény ember, szól a parasztasszony, és egy üveg bort dug a kabát alá. Máté nyöszörög. Bernát, Bernát, légy átkozott –

Másnap reggel elindulnak, az erdőben a szalonnát és a sonkát megvágják, bort isznak. Rizling, szól Gergely. Éljen a cadik, kiált Máté, éljen a patafilozófia!

Késő délután a mellékutcán surrannak be a házak közé, többnyire romok mellett, sehol ember, csak amott, igen, ott a kapu alatt áll Quitt Illés, háza összedőlt, de a pince sértetlen volt. A pohárgyűjtemény megmaradt, egyelőre a pince sarkában alszik, élelmiszere nincs, de a poharakat senki se bántotta.

Útközben egy percre fölmennek Baskircsev Katához is. A lakást feldúlva találták, ki volt rabolva, a szoba közepére az összehányt holmira rárondítottak. Gergely volt, kiált Máté, nálunk is ő csinálta. Dina és Lenke is ott vannak, egy szobát máris rendbe hoztak, és be is fűtöttek.

A város ideiglenes polgármestere tényleg Csiba lett, a hódító katonaságot hűségesen kiszolgálta, a védőcsapatok rejtekhelyeit megmutogatta. Csiba már rendőrséget is szervezett, élelmiszert rekvirált, és az üldözött zsidóknak élelmet osztott ki. Kamilla azzal a hadnaggyal akkor el is ment, de másnap már kapitányt szerzett, aztán őrnagyot, most ezredesnél tart, cukrot, húst, zsírt, lisztet kap tőle.

A romok között találkoztak Fenyő Rafaellel, aki összedőlt lakása helyén élelmiszert keresett. Aztán találkoztak Moch Antallal, az ő lakását is kifosztották, összedúlták, és a szoba közepére odarondítottak. Gergely volt, kiáltott Máté, nálunk is ő csinálta.

Otthon a császárnő a kis Lázárral, és Mina néni a hátsó szobában, sötétben ült. A lakásból nem vittek el semmit, néhány könyvet és kéziratot az utcára dobáltak. Ez az egész. Az ablakok is megvoltak. Mina néni ezt a szobát rendbe hozta, tűzhelyet állított be, és itt melegedtek. A padláson volt kukorica, azt megdarálták, és kásán éltek, de holnapra ígértek répát és egy darab szalonnát, paraszt hozza, lepedőt ígértek neki érte. És apánk? Igen, Bormester Mihály, teremtő Isten. Mi történt? Meghalt. Igen, miután Jusztinék elmentek, csendesen elaludt. A katonák ott temették el a pince bejárata előtt, a többiekkel együtt. Gergely a tűzhely előtt, ölében a kis Lázárral, ül és hallgat. Máté zsebre dugott kézzel áll, és a tüzet nézi. Jusztin előszedi a kenyeret és a szalonnát és a sajtot és a sonkát, amit a paraszttól hoztak, és a nőket megkínálja.

Jusztin azt kérdi: Zákányék hogy vannak? Semmi bajuk, Csiba mindennap küldi nekik a lisztet, a húst, a zsírt, még kávét és teát is, konzerveket, semmiben sem szenvednek hiányt, mákos tésztát esznek, lekvárt, lángost, igazi zsírral. Jusztin azonnal elment, és Zákányékat megkereste. Már ott volt az ebédlőszőnyeg és a gramofon és a zongora és a bárkocsi és a függöny és a kávéfőző, és a sarokban zsákokban ott állt a liszt és az egyéb élelmiszer. Mit akar? Mit akar itt? Kötelessége volt, hogy megmentsen, most jön, hogy adjak én, nincs, nincs semmim, a család éhezik –

Bernát apóka ott ült a sarokban. Eszter feláll és odajön. Bernát látása nagyon megromlott, amióta Máté lábát meggyógyította két lépésre se lát, csak tapogatva tud menni, de az öreg folyton mosolyog, és magában énekelget, és azt mondja, hogy dicsőség érte őt, nagyobb, mint a királyokat és a császárokat, mert az égi hatalom őáltala megnyilatkozott. Cserébe kellett adnia szeme világát, de ő szívesen adja, arca derült volt, és beszéde olyan volt, mint az ujjongás.

Jusztin odament, és karját megsimogatta.

Semmink sincs, könyörületes emberek adományai, hitvány ember ön, Bormester, azonnal idejön, és úgy tesz, mintha adósságot hajtana be, még csak nem is vár, vegye tudomásul, nem tartozom semmivel –

Bernáthoz hajol, és azt mondja: Visszajöttünk, sértetlenül, de apám meghalt –

Tudom, meghalt. Ne távozz el tőlem úgy, ahogy a szolgák távoznak, hanem abban az órában, amikor ő a romlásból kilép –

(Vegye tudomásul, hogy semmivel sem tartozom, vagy vigye, vigye, hadd pusztuljunk éhen, vigye az egészet –)

És az ő műveire nem néznek, és az ő tetteire nem tekintenek.

Bernát bácsi, én nem élelmiszerért jöttem. Erre én most nem is gondoltam, tudja? Eszter, tudja? Azért jöttem, hogy magukat lássam. Egy órával ezelőtt érkeztünk haza –

Bernát Jusztin kezét szorongatta.

És mondd meg a Bölcsességnek, hogy testvéred vagyok –

Eszter, ugye tudja, hogy nem azért jöttem?

(Zákány a csomagokat bontogatni kezdi, beléjük markol, és a szoba közepére szórja. Vigye az egészet, ha van szíve így itt hagyni bennünket, vegye tudomásul, hogy semmivel sem tartozom –)

Bernát most hirtelen komoly arcot ölt, Jusztin kezét magáról lefejti és feláll.

Hu dor lo-émun bo dor tahphuduth ad-mata ehjeh imachem admata esza etchem havé et-bincha hanah –

Szünet.

A gyalázatból és a romlásból az angyalok keze szabadította meg őt, és most a megmentő kezét káromolja – büdös gőz párolog az ő szájából, és a tiszták elfordulnak tőle – Oj lach Chorazin, Oj lach Béth-tzaidah – amikor pedig az ítélet alá kerül, az úr azt mondja neki, a tiszták elfordultak tőle, és nem ismerték őt, és én sem ismerem – Erőtlen az én szám, hogy az én véremet megátkozzam, és gyenge az én hangom, hogy a gonoszat az ő fejére hívjam – a sivatag sakáljainak hangja a te hangod, és ki fognak vetni téged az igazak közül –

(Most még fölhecceli ellenem ezt a vén varázslót is, takarodjon, és vigye innen, vigye –)

A rühes kutyákat hallom, amint az éjszakában vonítanak, Uram, hallgattasd el a te hatalmaddal –

(Pusztuljon innen, vigye az egészet, ne is lássam többé –)

Jusztin halkan azt mondja, megyek innen, majd talán holnap jövök, vagy holnapután –

Bernát erre Jusztin kezét megragadja és indul.

Nem, ne kísérjen ki, rosszul lát. Eszter, nemsokára eljövök magáért, most még nem, egy szobában lakunk, nincs mit enni, a földön alszunk –

Bernát most felkiált: Hallgassatok, mert hercegi szavakat mondok, a szenvedést nem lehet eladni, sem egy fillérért, sem száz aranyért, és a tisztaságot nem lehet eladni, és beszennyezi magát, aki a tisztátalanság házában egyetlen éjszakát eltölt, és a tisztátalanság kenyeréből egy falatot lenyel –

Eszter nem érti. Mit kíván, Bernát bácsi?

Kabátomat add rám, és vedd a tiédet –

Eszter szótlanul engedelmeskedik. Zákányné bizonytalanul szól: Eszternek most nem szabad kimenni –

Bernát nem válaszol, megfogja Jusztin és Eszter kezét, és elindul. Valamit énekel, olyan zsoltárfélét, héberül, rekedt és vékony hangján, semmi sem volt belőle érthető, és botorkált, és Jusztint és Esztert húzta.

Bernát, vén bolond, mit csinálsz, hová mész?

Zákány hangja.

Bernát tovább énekel, a folyosón, a lépcsőn lefelé, kint az utcán, fél lépéssel előbbre, mint a másik kettő, fejét fölfelé tartja és énekel.

A szobába még egy matracot hoznak be, több nincs. Nem baj, majd a földön.

Mina néni a paraszt szalonnájából zsírt olvaszt, és a kására önti. Azért sokat sikerült az égő pincéből megmenteni. A takarókat is? Igen, azokat is, a párnákat, csak az egyik dunyha és paplan maradt ott. A lepedők mind megvannak? Mind megvan. A huzatok is, csak mind szennyes. Holnap vizet kell forralni és mosni. Bernát folyton énekelget, és a kását eszi. A tűzhely ajtaját nyitva hagyják, és a parázs világít. Holnap valami lámpát is kell szerezni. Az edények megvannak? Néhány elveszett, de a többség megvan. Kukorica is legalább egy hétre, addig majd szereznek valamit –

A kövesúton átmennek a pince bejáratához. A nagy bejárat, amit az ostrom elején betömtek, ismét nyitva. A kapu fölött füst és korom nyoma. Felgyújtották, minden elégett. Jusztin bemegy, gyufát gyújt. Égett rongyszag, füstszag, koromszag. Az összetaposott hóban kint ott hever a tábori ágyas fiatalember ágya, Rella táskája, a szatócsné több befőttesüvege, csatos üvegek összetörve, néhány szalmazsák és matrac foszlánya, széna, lószőr, kék, piros és alumínium edények, petróleumfőzők, kanál, Siska csajkája, összevissza, ott hever sok könyv, nyilván az ősz hajú asszony regényei, az egyik mellett rózsafüzér, talán éppen az, amit Mojzesné a császárnőnek ajándékozott, ott hever több páratlan cipő, a lakktáska, amelybe Quitt Illésné oly szépen becsomagolt, borotvapamacs, gumisarok, kék kockás zsebkendő fele, ebédlőszőnyegek félig összeégve, alumínium pohár és habverő és fényképezőgép és ceruza és radír és bélyegző és tollszár és gyermekkönyvek a Mackóról és Róka komáról, bádogdoboz tele padlóviasszal és ammóniákszódával, komoran és megperzselve, hamutartók és linóleum és szalmakalapok és a lószerszám, gumicsövek és a porszívó és a palacsintasütők és a bábszínház és az akvárium és a tulipános láda és Szent Ferenc és Napóleon és Kossuth és Kolumbusz és az esernyők és pudingpor és a fürdőszobatükör, némelyik véres, összetaposva, kormosan, szalma és széna és rongyfoszlányok közepette félig a földbe és a hóba fagyva.

Attól a helytől nem messze, ahol a fabódé állott, friss földhányás és nyers, feltépett agyag. Gergely, Máté és Jusztin a rögöket kézzel ledobálták, aztán ásóval és kapával túrtak. De már alig két araszra feküdt valaki. Kapával a földet elhúzták, és a halottat lábánál fogva kiemelték. Mojzesné volt, inkább csak ruhájáról ismerték meg, arcára föld fagyott, őszülő haja szétesett, és félig lerohadt. Mellette feküdt, csak úgy oldalára behajítva a tábori ágyas fiatalember, arca felismerhető volt, de nagyon óvatosan kellett kiemelni, mert oszladozott. Lába között volt Fikarc, véresen. Agyonlőtték. Aztán következett Siska, igazán jó állapotban, arca tiszta volt és fehér és különösen ép. Aztán Armeniusz Armén, még mindig egy kicsit ülő helyzetben, fenekét kidugta, tátott szájjal, rettentő nagy orrával és szakállával. Alatta feküdt Bormester Mihály, csak ruhájának oldala volt sáros, valaki télikabátját és cipőjét lehúzta, úgy feküdt ott szürke ruhában és szvetterben, csukott szemmel. Mellette volt a parasztasszony tizenöt éves fia és legalul Quitt Illésné és egy idősebb férfi ruha nélkül, akit nem ismertek.

Bormester Mihály arckifejezése aránylag nyugodt volt, egy kicsit erőltetett, vonásai azonban különösebben nem torzultak el, bal keze ökölbe volt szorítva, fejét hátraszegte. Jusztin és Gergely ruháját megtisztította, aztán a koporsóba óvatosan beemelték. Siska és Armeniusz Armén és a tizenöt éves fiú és a tábori ágyas fiatalember és Mojzesné holttestét visszatették, és földdel újra betakarták.

Vedd ki aranyfogát, Jusztin. Meg fogod bánni, hogy nem vetted ki. Gyáva vagy, majd Gergely kiveszi. Te se veszed ki? Koplalni fogsz, és akkor arra fogsz gondolni, miért nem vettem ki, most kaphatnék érte egy kiló lóvesét. Gondolj arra, mit mondana ő, csókolni való idióta vagy. Sok mindenben igaza volt, de abban nem, hogy a halottak nincsenek lezárva, hanem ki vannak nyitva. Falhoz állított bennünket. Nézd csak meg jól, kinyilt? Ugye nem nyílt ki? Azt mondom, barátom, nincs ez se kinyílva, –se bezárva. Meg van ez halva. Megesküdnék neked, de fölösleges, úgyis elhiszed. Ez már, barátom, filozófián kívüli, sőt filozófián túli állapotban van, és nem lehet megállapítani róla, vajon a lunyacska nála volt, vagy sem. Emlékszel a lunyacskára? Én azt hiszem, hogy a lunyacska nála volt. Nézd meg az arcát. Ott, a folt mellett azt a vonást, a szájánál. Onnan látom, hogy nála volt. Miért nem beszéltek? Megint én legyek a speaker? Bemondom, hogy Bormester Mihály meghalt. Meghalt, és eltemették, és fiai kiásták, de aranyfogát nem merték kivenni. Itt nyugszik Bormester Mihály, és nála volt a lunyacska. Hallod a hangját? Én hallom, amikor azt mondja, lunyacska. Sok mindenben nem volt igaza, de egyben biztosan igaza volt. Ez az egyvalami az, hogy ez még nem az utolsó. Emlékszel? Azt mondta, hogy ez még nem az utolsó, és jön még valami ez után, ami még ennél is sötétebb lesz. Ha majd eljön, gondoljatok rá, megmondta, ez még nem a pokol feneke. Nem mondom, ez is elég pokol feneke, de még nem egészen. Szeretett volna belelátni és megnézni, mi van ott, de ő már nem látja. Senkit sem tisztelt, a legkevésbé önmagát, mindenkit kinevetett, de leginkább önmagát, megdicsőült pojáca volt, a csörgősapka arkangyala, a szent Arlequin. Mi hárman együtt teszünk egy Bormester Mihályt, mi hárman, az egészséges gorilla, az infámis patafilozófus és az ájtatos stréber, mi hárman együtt vagyunk a szent Arlequin, a megdicsőült bohóc. Velazquezt és Shakespeare-t szerette, a bolondokat és a hülyéket, azért szerette Bernátot és Esztert. Mi lehetett utolsó szava? Biztosan, hogy táncolj, Siska. De Siska is meghalt. Szerette az idiótákat, ezért szerette Jusztint. A szabad ég alatt halt meg, nem az Oriont látta, hanem a napot, szerette a napot, és szerette volna látni a pokol fenekét, és szeretett volna a kénkőből csak egyetlen szippantást, és akkor is vigyorgott volna. De abban az egyben igaza volt, hogy ez még nem az utolsó. Szerette volna látni azt is, mindent összeszedett, igazi moslékosdézsa volt, volt benne krumpli héja, faggyúdarabok, rothadt káposztalevél, hagyma, volt benne pisztácia is, rokokókrém, banán és ananász és tejszín, de korpa, főként korpa és mosogatóvíz, ez volt az alapanyag, igazi moslékosdézsa, fölszedett magába mindent, és a pokol fenekét is szerette volna látni. Láthatjátok, hogy nem ez az utolsó. Mindnyájan azt hittük, hogy ennél mélyebbre már nem lehet. Most már látjuk, hogy lehet mélyebbre is, mi megyünk szépen, irány nyílegyenest a pokol feneke. Itt nyugszik Bormester Mihály, aki azt mondta, hogy ez még nem az utolsó. Most már mi is látjuk. De most már könnyű látni. Mi történt? Semmi, csak félig megnyúztak bennünket, de minden maradt a régiben, Csiba Csiba maradt. Kamilla Kamilla, Quitt Illés Quitt Illés, Zákány Zákány maradt, mindenki maradt az, aki volt, és senki se kapott észbe, még én sem, még Jusztin sem, minden maradt a régiben, és most már készülhetünk a pokol fenekére. Ebben neki teljesen igaza volt, lehet, hogy a lunyacska súgta neki, mert saját eszéből nem telt. A lunyacska eltűnt. Hozzá méltó beszédet tartottam holtteste fölött, ha még filozófián innen lenne, azt mondaná, jól beszéltél, jó speaker vagy, bemondom, Bormester Mihály meghalt –

GONG

Tartalom

Következő