Világ bolondjai, egyesüljetek!

Sokan abban a hittben élnek, hogy az általuk tudatosan irányított életvitellel egy bizonyos minőséget adnak hozzá tevőlegesen életükhöz. Koncepciójukat nem zavarja meg, hogy ebben a minőségbiztosításban nincs helye a külvilág bizonyos részeinek, tehát a közös boldogulás gondolata fölöttébb idegen tőlük. Olyannyira, hogy ha kell, hullákon át gázolva is biztosítják a saját életük minőségét, de minimum érzelemmentesen, könyörtelenül tapossák sárba a céljaiknak nem megfelelő, már kiszolgált embertársaikat. Munkaalapú társadalom - mondhatnánk. A tökéletesen kiegyensúlyozott és minőségi életekbe nem fér bele az elesettek, az eltaposottak sorsának szemlélése – úri szemellenzőként legfeljebb rafinált gondolatkonstrukciók állnak rendelkezésre a győztesek érvrendszer-arzenáljában - amennyiben a probléma egyáltalán felmerülne. Morális szempontok csak zavarták volna az életvitel megvalósításban, ezért a győztes ember nem érez semmilyen lelkiismeret furdalást, amikor életminősége javítása vagy megtartása közben embertársait kihasználja, felhasználja, becsapja, átveri, megcsalja – hisz mind a szent cél érdekében történik. Bizonyos értelemben hősökként tiszteli a meggyalázott, tisztelettől és méltóságtól megfosztott embereket, akik voltak oly segítőkészek, hiszékenyek, bizakodóak, és egy kicsit talán a saját boldogulásukat is remélték a vele való érintkezésben – de legalább a kölcsönös haszon reményében estek áldozatul életminőségének. Ezek a hősök immár egy régi, ma már nem használt fizetőeszközzel, a morális fölénnyel gazdagodva immár a modern kor emberáldozatainak szobraként tengetik kizsigerelt létüket, netán fölényükből újracsiholt erővel újabb és újabb kihívásoknak néznek elébe – de fent említett (kétes értékű – de anyagi világunkban megkérdőjelezhetetlenül létmeghatározó) minőség birtokába sohasem nem jutnak. Ha úgy tetszik, életünk dolgozói, méhészeti hasonlattal élve.
Nincs ebben semmi új, kérem. Csupán arra tennék egy reményvesztett kíséretet, hogy lerántsam a leplet egy hazugságról, amit nap mint nap egymás szemébe hazudni kényszerít egy beteg gondolatkonstrukció. Hogy a kannibalizmus valójában mindennapjaink része, mi pedig érzéketlenné váltunk iránta, rágondolni is beteg elmére vall. Vagy inkább beteggé tesz?
A hazugsághálóból nincs kiút. Aki megpróbálta vagy már nem él, vagy valamely totális intézetben van biztonságosan elzárva. A norma a közösen hazudott valóság fenntartása, ez a normális – az ezt tagadó ennek megfelelően büntetendő, irtandó. Valójában olyannyira nyakig vagyunk ebben, hogy a legtöbb kitörési kísérlet önmagát bünteti. A háló biztonsága nélkül az elme szétfolyik, nem talál kapaszkodót, és óhatatlanul belefut valamelyik erre a célra létrehozott diagnózisba, többnyire pszichiátriai jellegűbe. Az egészségügy illetékes osztályára kerül be, aki az elvárt viselkedési normák ellen vét - a rendszer önvédelme kitűnően működik.
Na, mármost, egyre többen vonják kétségbe ennek a rendszernek az autoritását, de másik rendszer híján (ami mentén közösen lehetne fellépni) nem képesek egyesülni, és ahány lázadó, annyi irány.  Ha most akkor néhányan megegyezünk abban, hogy valójában a többség által akarattal vagy akaratlanul hazudott és folyamatosan kivetített valóság a hazug és beteg, akkor már csak abban kell megegyeznünk, hogy milyen a valódi valóság – ezennel elindítva a hazugságvetítés megzavarását, lebontását.

Világ bolondjai, egyesüljetek!

Fudaraku László..............................................oooooooooooo00000000000000000000000000000oooooooooooo.................................................2013.01.07